A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1906/7. évi évkönyve (Miskolc, 1909)

Ónodon most kivont karddal kezében Zászlók alá Rákóczi hívogat. Nemhogy merengjetek e drága képen, De hogy szeressétek hazátokat. Az ő nevére a térd porba hajlik, A szent szabadság napja lánggal ég. Tárogatók siralma, búja hallik, Kaput kitár mohos váromladék. Amit Kiió történetünk könyvébe Világhírű nagyokról összeírt: Mind elhomályosul az ő nevére S ez ád szívünk sebére balzsamirt Jönnek a hős vezérek sorba szépen, — Rákóczi jő elől a pej lován. Csodálkozik a nap szégyenletében, Öltözetén, tej arca biborán. Égő vulkán szívének honszerelme S úgy védi ő hazája szent jogát, Mint lángoló ^kherub bosszúra kelve, Az elveszett Édennek ajtaját. Bercsényire ha nézel : född el arcod ! Ki nem bírod szemének ostromát. Jelenti Vak-Boüyán a szörnyű harcot; Kuruc Vay : labancok ostorát. A hű Mikest sok más vitéz nevével Bátran imádba is foglalhatod. Nem is borúi mi ránk soha vak éjjel : Tündökölnek e drága csillagok! Látod tovább a felkelő megyéket, Siratja mind az eltiport hazát. Látod özönleni az árva népet, Hogy elzokogja honfi bánatát. És ennyi bú és ennyi tenger bánat Nem férhet el a szívek mélyiben. A szenvedély zúgó viharrá támad, — Villámival nem fél lecsapni sem. S amint lecsap, e földet is lerázva, Itt hulla, ott üres királyi trón. Érted tevék, hazám szent szabadsága, Lakoltak érte, bár irtóztatón. Mert a szabadság szent, erős, hatalmas, Mint a nagy Isten, olyan védpaizs. Itt könnyeket törülve, még irgalmas, Ott tűzhalálba dob — trónokat is ! Óh, drága nemzetem, négy századóta Be sokszor elborult derűs eged. Legjobbjaink jutalma lett bitófa, Hozott a nyaktiló — ítéletet.