A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1906/7. évi évkönyve (Miskolc, 1909)

Legyeti áldott a mi ünneplésünk, szent szívünk érzése, szent lelkünk gondolata, ^szent emlékezésünk s így bizonyuljunk igaz magyaroknak, akik az 1848-as időkhöz s azok alkotásaihoz hívek maradván, észszel, szívvel s kézzel munkáljuk: legyen szabad s független a haza! Úgy legyen! Ünnepi beszéd 1907 október 6-án. Tartotta: DR. NAGY FERENCZ. Sárgul a fák lombja, hull a levél. Elhervadt a mezők virága, elnémult a madárdal. Valami bánatos, az elmúlás, az enyészet sejtelmes hangulata terül el a hervadó táj felett; méla borongás ül a lelkekre. Ősz van. Oh, lesz-e még tavasz? Derül-e még fel szivárvány ékivel a kikelet? . . . Illik mai ünnepélyünkhöz ez a hangulat, hiszen gyászünnep van ma. Október 6-ika, vértanúk ünnepe. Oh némuljon el csak egy percre a lüktető élet zsivaja! Szálljon szívünkbe a kegyelet, a honfi fájdalom borongó érzete s lerázva a hétköznapiság porát, a megemlékezés szárnyain keressük fel az aradi Golgotát, a honszeretet s a vértanúság szentelt földjét! Üljünk gyászünnepet! Tisztelt közönség! Ezer esztendő alatt sok sötét napja volt a nemzetnek s annak a könyvnek, melyben ennek az ezer esztendőnek története van megirva, sok gyászos szegélyű lapja van. De a sötét között is legsötétebb, a gyászos között is leggyászosabb 1849 október 6 Hazafiak, honleányok, ha lapozgatjátok azt a könyvet, ne időzzetek sokáig ennek a napnak a történeténél. Könyet ejtve fordítsatok tovább, oh, mert szíveteket könnyen elöntené a keserűség, lelketek hitét, reményét megfagyasztaná az iszonyat. Perbe találnátok szállani az Istennel, hogy miért engedte meg, hogy e szörnyű tett elkövettessék ! Én magam is, kinek e mai nap történetét kell felidéznem, elhallgatom a borzalmas részleteket; nem fogom feltakarni a fátyolt, mit a kölcsönös megbocsátás és az idő borítottak azokra ; óh, mert uem akarom, hogy a gyűlölet, a harag elnyomja a kegyelet érzését, hogy fohász helyett átokra nyíljon ajakunk! Tisztelt Közönség! 58 évvel ezelőtt, 1849 őszén nemcsak a természet hervadt, haldokolt a magyar földön. Haldokolt a magyar nemzet is. A szabadságharc dicsőséges napja, mely 1848 március 15-én virradt fel, 1849 augusztusban, Világosnál sötét felhőbe takarva leáldozott. Mint mikor északi hideg szél süvít végig virágzó rónaságon, megfagyasztva, összetörve a mezők virágait, úgy zúdult országunkra az orosz invázió, tönkretéve, eltiporva nemzetünk biztató reményét, már-már visszavívott szabadságát s mint hiénáknak a keselyű, úgy járt nyomában, bosszút lihegve, az osztrák hatalom, amelyet vitéz honvédeink előbb csúfosan vertek ki az országból. 445,000 ezer ellenség állott szembe 175,000 magyarral. Győzött a túlerő. A nemzet kimerült. Ifjúsága ezrével hullott el a harcokon, ezrével sorozták be a volt honvédet az osztrák hadseregbe s vitték vérét ontani idegen országokba. A nemzet vezérei bujdosni mentek, az itthon maradottakkal megteltek „a börtönök. Ki volt mondva az ítélet. Magyarország volt, de nincs többé. Ősi alkotmányunkat semmisnek nyilvánították. Országunk testét feldarabolva beillesztették az osztrák örökös tartományok sorába. Am a nemzet nem halt meg; élt, mert szenvedett. Fájdalmának nem volt szabad kifejezést adnia, túrt tehát némán. Amint Tompa M. koszorús lantja zengte :