Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1905/6. évi évkönyve (Miskolc, 1906)

I RÉSZ - Recht Sándor: Mozartról

erővel hozzáláthat a Requiem megírásához. Túlfeszített munkásság és a sok izgalom azonban kimerítették, úgy, hogy ájulási rohamokat kapott s búskomorság vett erőt rajta. Felesége hiába próbálta elűzni a komor rémeket, melyek hatalmába kerítették. Egy alkalommal, midőn a Práterben kocsiztak, minden előzmény nélkül közeli haláláról kezdett beszélni s könnyes szemekkel bizonyítgatta, hogy a Requiemet a saját maga számára írja. „Biztos vagyok benne, így folytatta, hogy nem élek soká, valaki megmérgezett, megvagyok róla győződve. Nem tudok szabadulni ettől a gondolattól." Orvosa tanácsára felesége eltette szeme elől a Repuiem partitúráját s ő hozzákezdett egy Cantate írásához, mit be is fejezett. Valamivel jobban is lett, de soká ez sem tartott s csakhamar ágynak esett. Most, hogy mar késő volt, kedvező kilátások kezdtek megnyílni előtte. Hírül vitték neki, hogy Magyarország néhány főnemese kis társasággá alakult, mely évenkint biztosít neki egy bizonyos összeget; egy másik társaság pedig ugyanazon időben Amsterdamban^ hogy megszerezze az ő ezutáni kompozícióit. A jó kilátások azonban nem tudták visszaadni megrendült egészségét, egész estén a Varázsfuvoláról és a Requiemről fantáziált, melynek partitúráját ágyába hozatta s egy pár részletét néhány barátjával át is próbálta. (Halhatatlan Munkácsink egy ily jelenetet örökített meg „Mozart Requiemet dirigálja" címú vásznán.) A Lacrimosa néhány ütenyét alig vették át az utolsó estén, midőn hirtelen eszébe jutott az, hogy ő ezt a kompozícióját soha sem fogja bevégezni ; keserves sírásra fakadt, mialatt eltolta magától a partiturát. Ugyanaz éjjel egy órakor meghalt. Másnap, 1791 dec. 6-ikán délután 3 órakor elvitték a Szt.-István-templomba s az udvaron, mint ahogy ez a legszegényebbek temetésénél szokásos volt, tartották a szertartást. Egynéhány barátja állta körül koporsóját, de a temetőbe még ezek sem kisérték ki, mert a keletkezett hóförgeteg a város kapujától visszakergette Őket. A szegények közös sírgödrébe, jeltelenül, búcsúztató szó, sirató ének nélkül adták át földi maradványait annak a földnek, mely nem termett sem magasztosabb jelenséget, sem nagyobb jótevőt.