Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1905/6. évi évkönyve (Miskolc, 1906)

I RÉSZ - Vikár Béla: Szűcs Marcsa népballadánk eredete

A fekete csóka gyászt visel magáért, Én is gyászt viselek barna galambomért. (Erdélyi: II. 131.) Vesd össze még: Jegenyefa tetejében Ül egy holló feketében, Gyászruhája engem iilet. Mert a rózsám már nem szeret. (Általános ) Az ötödik versszak az egyetlen, a mely legalább túlnyomóan elbeszélő jellegű. Szerkezetre nézve is elüt a többitől. Az ismétlés hiányzik belőle ; nehézkesebb is, m nt a többi, egyrészt a visszamutató névmás kétszeri használata, másrészt a miatt, hogy a mondat két ízben is átmegy a következő sorra, és végre, hogy a nép nyelvében szokatlan ,leányzó

'-val él. A hatodik versszak eleje azt mondja meg, hogy Szűcs Marist sírja felé viszik; azután, mint rendesen, ismét a lirai hangba megy át és a végén azt a tanulságot fejezi ki. a melyet minden népköltés, sőt müköltés említ hasonló helyzetekben, hogy ime, mit művel a szerelem ; végül pedig, csupán a rím kedvéért, magát a költőt szólaltatja meg. A hetedik versszak első sora szerint az árvíz (nyilván a Tisza) felvette (értsd : meghaladta) a tarjányi tölgyet. Tarján szomszédos falu Mezőcsáthtal ; a tölgy (értsd : tölgyerdő), melyet a vers említ, még most is megvan a két helység közt. Különben a versszak további része -Szűcs Marcsa temetését énekli meg, s ehhez újabb tanulságul azt fűzi, amit ily esetekben a magyar népballada általában szokott fűzni, hogy : „minden eladó lány vigyázzon magára". Itt a versnek voltakép vége is van. Az utolsó versszak már teljesen fölösleges, különben ismét a lirai hangnembe, s a végén szerelmi kesergésbe (!) csap át.