Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1904/5. évi évkönyve (Miskolc, 1905)

II. RÉSZ - Utazás Budapesten

Az én Gyulay Sándor barátom, kinek szomorú betegsége folytán foglalom ma el e helyet, a kávéról olvasott volna fel. Nos, én konstatálom, —• ugyan azt sem tudom, hogy ő az ellenkezőjét állította volna, hogy Budapesten van jó kávé s ha engem, az én véleményemet elfogadni nem is méltóztatnak, hivatkozom a feleségemre, akit én kávé-tekintélynek tartok. Ö teljesen megvolt elégedve a másnapi reggelivel, melyet sietve fogyasztottunk el, hogy ismét belemerüljünk a művészi élvezetekbe. Villamosra ültünk, mely a városligetig szállított bennünket. Mohó kíváncsisággal sétáltunk el a Műcsarnok görögös épülete mellett, ahol a halóporaiban is nagy Lötz Károly kiállítását fogjuk megnézni. Előbb azonban a volt millenáris történelmi kiállítás épületei mögé kerültünk s megnéztük Béla király „Névtelen" jegyzőjének szobrát. Sokaknak nem tetszik, míg többeknek igen. Én valahányszor a fővárosban járok, ha valami a ligetbe visz, sohasem kerülöm el, hogy e szobor előtt megállva, ne tűnődjem el nemzetünknek nagy dicsősége fölött, mely az Árpádok nevéhez fűződik s az a komor, nagyon is komor szerzetes, aki ott ül előttem a padon, amint elmélyedve könyvébe, az Árpádok dicsőségét rójja, ügy hat reám, mintha maga is a nagy időknek egy reánk maradt emléke volna. Oh, ha egyszer megelevenednék! Ha ő, ki látta a nagy időket, ki közöttük élt, nemzeti fejedelmeink között, egyszer fölállna kőtalapzatáról, hallatná szózatát, akkor - akkor talán megértené e nemzet, hogy mit vesztettünk az Árpádokban ! . . . Mély megilletődéssel távoztunk a szobortól s beléptünk a Műcsarnok termeibe, hogy ismét gyászoljunk, lerójjuk kegyeletünket egyik legnagyobb művészünk emléke előtt. A jó öreg Lötz bácsi utolsó nyilvános szereplése ez a kiállítás. E felolvasás keretében nem is vállalkozhatom arra, hogy művészetével bővebben foglalkozzam; ki és mi volt ő nekünk, azt mindenki tudja. Alig van a fővárosban monumentálisabb középület, melynek plafondját, falait nem az ő művészi ecsete díszítette volna föl. A gondviselés hosszú élettel ajándékozta meg s ő ezt a hosszú életet becsületesen végig dolgozta. Kérem önöket, t. hölgyeim és uraim, akinek