Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1904/5. évi évkönyve (Miskolc, 1905)

II. RÉSZ - Fáraó népe

Mondják, hogy gyakran, sőt tán legtöbbször, a szöveg szívhez szóló varázsa az, mi megihleti az érzékenyebb szívű embereket, de én abban a pillanatban, jól tudom, csak a hang iránt voltam fogékony, mely visszatartózhatlanúl lopódzott lelkembe s szinte éreztem, hogy a mint tömeggé, dallammá gyűlt lelkemben az a bűbájos sok hang, varázsának ellentálhatlan erejével — könnyeket fakasztott szemeimben. Hiába! A magyar embernek bánata, öröme, benne van abban a „száraz-fában", melyről azt tartja a legenda, hogy „vala ő egykor egy nemes királynak udvarában álló fa, melynek terebélyes ágai árnyékot borítanak vala a szíve szerelmes bánatában elhunyt szépségesen szép királyleány feje fölé s ebben a fában gyülemlének össze a királyleány könynyei és sóhajai, melyek még halóporában is kebléből fakadnak. Nos, én nem tudom, hogy voltaképen hol rejlik a hegedű lelke. Abban a száraz fában-e, vagy tán a húrokban ? Egyikben sem, hanem ott, azokban az izmos, napbarnított újjakban, melyek, mint a szerelmes enyelgő karjai, szinte kéjes crnyedtséggel fojtogatják a hegedű vékony nyakát, mitől aztán búgva, szerelmes kacagással, majd sikoltva, fájdalmasan, vagy ha kell szilajúl törnek elő a hangok. Ott van a hegedű lelke a cigány újjainak fojtó ölelésében. Méltóztassanak megérteni, hogy én még mindig itt állok, kint a természet ölén, a ringó búzakalászok között, egy elavult, esőverte ponyvával betakart, rongyos cigánysátor előtt, melynek háta mögött egy teljesen letört, agyonsoványodott gebe rágicsálja a búzaföld melletti rét virágszálait. Midössze az a dolgom, hogy e sátornak erőteljes, markáns vonású, komor tekintetű lakóival útra kelek s a képzelet szárnyain, beláthatlan, mesés országokban szélsebességgel kalandozom. Nemrég még e cigánysátor mellől behatoltunk századok mohalepte világába s oda álltam Közép-Európa határára abban a pillanatban, midőn a cigányok, mint az egyiptomi legenda búbánatra ítélt hősei átlépték e határt. Aztán pajkos amorettek szárnyain pihenve, felülről betekintettem a sátorba, hogy szemtanúja lehessek a cigány-