Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1903/4. évi évkönyve (Miskolc, 1904)

II. rész - Miskolczy Simon

— Menj innen, ne kínozz, ne vígy kísértetbe; Meghasad a szívem még ebbe a percbe, — Hanem az uramhoz hű maradok, érted? Két kicsi fiamat nem hagyom el érted. Gyalázatot, szégyent nem hagyhatok rajok, . . . Megverne az Isten, megfogna az átok.« »Ez az utolsó szód?« »Ez az utolsó szóm!« »Jól van, hát elmegyek,... de hogy a búcsúzom Tenger bánatomra vigasztalást adna: Először-utólszor . . . megcsókollak, Anna ! Megcsókollak, érted ? . . . Azt az égő vágyat, A mi évek előtt a szívemben támadt ; Ami lelkem-testem sorvasztotta egyre; Amit hordtam mégis szomjazva, epedve: Belefojtom most mind, mind egyetlen csókba, Ne fuss el, maradj itt, . . . Anna, . . . csak egy szóra S Miskolczynak csókja egy szempillanatán Ott égett, ott izzott Árkyné ajakán. Ott égett, ott izzott a kárhozat lángja . . . S egy pillanat múlva az ajtó kitárva. Hörögve, ordítva lép be, mint a sátán, Árky András, már a küszöbről kiáltván : »Szép asszony, szent asszony, síró-rívó gerle! Csókolóztunk úgye? Megleptelek nemde ?« Felsikolt az asszony feleletkép rája S lerogyik a szoba márvány padlójára. »Nyomorult, hát most is lestél, hallgatóztál ? — Dörög fel Miskolczy, de ennél a szónál Kardra kapó kezét hátulról, orozva Elrántja Sztankóczy, az óriás szolga. Bosszúálló dühvel a földre teperi S meztelen szablyával úgy vagdalja, veri ; Őt, a nemes urat egy jobbágy, egy szolga Kidobja a házból, ki az utcaporba. S hogy a szörnyű szégyent még jobban tetézze : Ottan ő előtte, hogy ő lássa, nézze, Árky András, a férj, nevetve, kacagva Felesége haját kezére csavarta.