Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1903/4. évi évkönyve (Miskolc, 1904)

II. rész - Krízisek

De jaj ! » Fiatalságunk szép napjai, a gyönyörű kor hirtelen elillan, Mint úszó felhők sebes árnya tavaszszal !« Napok jönnek, — tovatűnnek és beteljesedik az ő sorsa is. »Nur der Irrthum ist das Leben und das Wissen ist der Tod« (Schiller.) Eljő az óra, midőn felismeri az önzés mérges kígyóját, mely a barátság fája alatt lappang s foszladoznak az álmok — egyik a másik után — szerte-széjjel. Mintha durva kézzel szíven ütnék, felébred, — fel, de nem tavaszi boldog hajnalra, hanem vigasztalanul komor őszi naplementére. A mult édes naivsága, aranyos romantikája: örökre elveszett ! A büszke, szép királyfi korunk hétköznapi alakjává vedlik. Udvariassága kiszámított merevség, lelkének hevülete üres szalmaláng s az a sok apró vonás, mit csak éles női szem vehet észre, mind sehogysem olyan, aminőnek álmai ködfátyolán át látta, — visszataszító, elidegenítő. Gyötrődik, vívódik, de kénytelen, — körülményei sürgetik, — ezt az embert, ki szüleinek szemében is jó parthinek kínálkozott, magához kötni. Iszonyú lelki tusák árán végre eljut arra a résignait álláspontra, hogy magasröptű vágyait alábbszállítsa s lassan-lassan kibékül a gondolattal, hogy »a félelem s gáncs nélküli Bayard lovag« helyett közönséges tucatemberhez láncolja sorsát. Fejére teszi a mirtusz-koszorút. De ezzel sorsa nincs lezárva. »Mint mikor éj idején felhő torlódik egekben, S záporral viselős keblét megnyitja futó fény«, úgy ébred egy napon a tiszta látás szomorúságában arra a rettenetes tudatra, hogy a férfi, kinek feláldozta önmagát, nemcsak szerelmére, még becsülésére is érdemtelen. S ekkor beáll a legsúlyosabb, legborzalmasabb krizis, mely elveti a kockát élet és halál felett. Lefolyásától függ, vájjon a legszentebb érzelmeiben vérig sértett nő megőrzi-e nemének felséges nyugalmát, lemondásának méltóságában keres vigasztalást és nem remélve már semmit, csak azt a nagy elmúlást, — egyedül csak másokért és másoknak él, mosolylyal várva, míg szive megszakad, avagy egygyel szaporítja azon szerencsétlenek, tévedettek számát, kik hő vágygyal, remegő