Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1903/4. évi évkönyve (Miskolc, 1904)

II. rész - Deák Ferenc emlékezete

íeveiet, melyhez vér tapadt. Ebben tűnik ki tömör, szilárd jellemének egyik alapvonása. A politikai erkölcs tisztaságát a közéleti szereplés oly elengedhetlen föltételének tartotta, hogy az ellen nemcsak maga nem vétett, de másoknak sem engedte meg, hogy érdekében tisztességtelen eszközökhöz nyúljanak. Az a hajlíthatlan következetesség, melylyel elhatározásához megingathatlanúl ragaszkodott, volt az a kőszikla, melyen egész politikai működése alapult, melyre később nemzet és király bizton építhette reményét, bizalmát, jövőjét. Másfél évtizeden át kizárta magát a parlamenti szereplésből, de a szabadelvű ellenzék azért jó ideig őt tekintette vezérének s az egész országgyűlés érezte erős elméjének hiányát. Ezalatt a sajtóban, majd később Pestmegye gyűlésein és az országgyűlésen az a tüneményes szellem uralta a közvéleményt, aki szavának csodás varázsával, eszméinek merészségével, elhatározásának gyorsaságával ellenállhatlan erővel ragadta magával az elméket. Midőn az uralkodó az alkotmányos jogok biztosítása elől többé ki nem térhetett s az első független felelős minisztérium megalakításával gróf Batthyány Lajost megbízta, három férfiú volt, kik nélkül nem lehetett volna olyan kormányt alakítani, mely a nemzet teljes megnyugtatására szolgáljon : Széchenyi, Kossuth, Deák. A kinevezett miniszterelnök s az országgyűlés mindkét háza levelével és küldöttségével a kormányba lépésre fölhívott Deák azt válaszolta: » Roncsolt egészségem miatt nehezen győzöm ugyan a munkát, de ne vádoljon senki, hogy hazám javára nem tettem meg, amit tehettem; fölmegyek.« Es azonnal fölment Pozsonyba, márc. 20-án. Egy héttel megérkezése után azt írta haza sógorának: » Hazánk talán nagyobb veszedelemben soha nem volt. Oroszok nyomnak el bennünket, vagy ismét az ausztriai hatalom, vagy talán a legborzasztóbb anarkia, ezt csak Isten tudja !« Fájdalom, mind a három veszedelem egyszerre zúdult rá erre a szerencsétlen országra. Mikor az egész nemzet örömben és a diadal mámorában ujjongott, egy éles elme távolba látása már megsejtette a tragédia végső jelenetét. Ám azért megállt helyén és dolgozott. — Erős kötelességérzetét nem bénította meg a jövő bizonytalansága. Lelki ereje nem lankadt, mert a csüggedést és