Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1903/4. évi évkönyve (Miskolc, 1904)

II. rész - Egyesületünk céljáról

lyainak, Róbert Károly és Nagy Lajosnak és Mátyásnak idejében nemcsak a szegedi paprikának, az alföldi gulyásnak, a szegedi halászlének, a kulacsnak és egyéb a gasztronómiához tartozó — egyébként pedig igen kedves dolgoknak volt hírük. Budán és Visegrádon Európa valamennyi tudósa és művésze leste a magyar nemzet kegyét. A királyi udvar fényét, gazdagságát egész Európa irigyelte, csodába illő dolgokat beszéltek akkor Magyarországról, amelyek azonban igazak voltak, míg ma sok ostobaságot írnak és beszélnek össze rólunk, amelyek azonban nem igazak. Zsigmond királyunk idejében, t. közönség, akit pedig — hangsúlyozom — minden rokonsági vagy egyéb protekciós kötelékek nélkül, és ezt még jobban hangsúlyozom, tisztán magyar király voltára való tekintettel, azért, mert magyar király volt, választották meg a német választó fejedelmek német császárrá, a mai u. n. díszmagyarokat a külföldön nemcsak különös kuriózumképpen viselték holmi jelmezbálokon, mint ma teszik, hanem viselte azt egész Európa arisztokráciája. A magyar nyelvet pedig, melyet ma néhány külföldi tudós csak kuriózumképpen igyekszik elsajátítani, az egész művelt Európában, Burgundiában és Spanyolországban, abban a Burgundiában, ahol a honfoglalás idején a barbár magyarokat a legtöbb lenézésben részesítették és abban a Burgundiában és Spanyolországban, amelyek akkor Európában a fő szerepet vitték, minden társaságbeli ember igyekezett a magyar nyelvet elsajátítani. Zsigmond királyunk, aki büszke volt magyar trónusára s csak úgy mellesleg viselte a német császárok címét, amelyért pedig mások pénzt, vagyont, életet, szerelmet, büszkeséget és öldöklő háborúkat áldoztak, külföldi utazásaiban, a diplomáciában és általában mindenütt, ahol az udvar megjelent, mint magyar király jelent meg. Környezete magyar volt, még külföldi kisérete is magyar díszt öltött. Sajnos, ez is elmúlt. Utódai közül többek, sokan voltak német császárok, de nem dicsekedtek magyar királyi mivoltukkal. Jóban ismerték akkor Magyarországot, mint ma. Es ezeket az ismereteket nemcsak a magyar kard terjesztette, hanem a magyar kultúra is. És ez a kultúra, tisztelt közönség, ez a színmagyar kultúra elveszett. Ma is feldobog szívünk régi dicsőségünk hírére, amelyből — sajnos — csak