Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1903/4. évi évkönyve (Miskolc, 1904)

II. rész - Farsangi képek

A magyar híres jó táncos nemzet volt mindenkoron. Hát mikor még a nagy-mazúr s a körmagyar járta ! F.gész tudomány volt a nagy-mazúrt táncolni, a nagy-mazúrban előtáncosnak lenni legény-dicsőség volt. Pártás leányok, sarkantyús legények járták a körmagyart. Mint a költő mondja: »Delcegen, miként a pálma, Hol előre, hol bokázva .. .« (Én ugyan pálmát még nem láttam bokázni.) Talán visszatérnek még a báltermekbe ezek a deli, régi magyar táncok ? Rajtunk múlik. Most a csárdás, a négyes s a keringő uralkodnak a báltermekben. A csárdás a legdemokratikusabb tánc. A »Messzelátó« korcsmában is járják, meg udvari bálon is. Csak persze nem ugyanúgy. A csárdásban az egyéniség érvényesül, mely különösen a soupée-csárdásban bontakozik ki teljesen. Van, aki egyik lábáról a másikra nehezedik s azt hiszi, hogy csárdást táncol. Ebben a hiszemben van az is, aki a pantallómat rezgeti s azt kurjantja hozzá, hogy: Soh'se halunk meg! Némelyek dervis-módra forognak, másoknak pedig Kinizsi az ideáljuk a csárdásban s majd szétreped a lakktopánjuk, olyanokat ugranak a parketten. Nem tehetek róla, de sokszor jut eszembe ilyenkor, hogy mennyi káposztát lehetne betaposni ennyi fáradtsággal. A négyes voltaképen nem is tánc. Jelentőségét csak számozásánál fogva nyerte. Nem tudom, hogy micsoda kabala szerint tette meg a köztudat a II. négyest a szerelmesek táncának? Előre sétálunk, hátra sétálunk, balra megyünk, jobbra megyünk, — hol van itt a szerelem? A négyesnek élénkséget csak a vizavi-keresés ad, egyébként kár annyit sétálni azért, hogy az ember végre egy kis csárdáshoz jusson. A keringő andalító zenéje édes sejtelmekkel tölti el a szívet, amint lágyan surranunk tova a sima parketten. Ám lejárt a keringő uralma, édes gyermeke, a diadalmas boszton lett úrrá felette. A bájos, a könnyed boszton, tele ritmussal,