Szentpáli István szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1901. évi évkönyve (Miskolc, 1902)

lelkét leheli beléje, a negyedik pedig — épen egy szál ecsettel lopja meg a természetet, hogy vásznán tegye maradandóvá a felséges tájat . . . Az emberek egyrésze pedig fegyvertelen szemmel és tiszta, ártatlan szívvel tekint az ég felé és lelkét a hit szárnyain küldi el az örök Igazság zsámolyához. Az emberi szellem mindamellett, hogy az anyagi világ, a természet, az erő és matéria megismerésére irányozta figyelmét, gondolkozni kezdett az emberi létről is, találgatni, hogy vájjon az élet után a lét valóban befejeződik-e, vagy pedig, hogy a halál csupán határát jelenti-e a földi és egy másik pályafutásnak ? Ilyen gondolatok szülték a túlvilágról való sejtelmet s ez a sejtelem egy, a mi természeti világunkat túllépő metaphysikai világ fogalmát teremtette meg. A haláltól való félelem főmotívuma annak, hogy a metaphysikai világ megszületett; az elmúlás, az Örökre való elenyészés gondolatával sohasem barátkozott meg a teremtés koronája és az eredendő bűnből való megváltás örömmetölti vala el a sziveket, mert ez az örök paradicsom elnyerésének biztos záloga. Valóban csodálatos az emberi szellem, az emberi lélek. Ez a hatalom, melynek nincs nagyold) székhelye, mint az emberi fej, egyszerre röpüli át a véghetetlen teret, egy pillanat lefolyása alatt gondolja keresztül az idők végtelenségét, keresztül tör a fellegeken . . . Nem elégszik meg avval, hogy gyönyörködik a természet szépségeiben, a tavasz kellemes napsugarában és virágaiban, nem elégszik meg azzal, hogy félelemmel vegyes bámulattal szemléli a dühöngő orkánt, a ragyogó villámot; nem elégszik meg azzal, hogy teste szániára czélszerű és kényelmes hajlékot, palotát épít, élelmet és ruhát készít, egészen a legutolsó divatig, nem azzal, hogy lenyűgözi a tenger hulla mait s türelmével a Szahara gyilkoló szélviharát, vasutakkal szeli keresztül a földet s a távíró segélyével a legrövidebb ido alatt küldi gondolatait egy másik világrésznek, hanem a dolognak indító, mozgó, őseredeti okát keresi, keresi szüntelenül, fáradhatatlanul, nem kiméivé sem vagyont, sem életet. Ez a szellem korbácsolja fel Kolumbus Kristóf vérét,