Végvári Lajos: Kondor Béla emlékkiállítás a Herman Ottó Múzeum képtárában - Borsodi kiállítás vezetők 3. (Miskolc, 1977)

Bevezető

indulatait sértve-védekező magatartása mögé rejtette. Emberjobbító szándéka és vezérszerepre szánt személyisége az álellenzékiség gyötrelmei között vergődött.

Egész élete ily módon soha nem csillapuló zaklatottságban telt el: a kitörni nem tudó szándék gyakran önmagába gaba- lyodott, önemésztő erőként működött. Ez a magát pusztító, befelé való élés határozta meg munkamódszerét, alkotói folyamatát, esztétikáját. Dühöngő indulatoktól fűtve állt a vászon vagy a grafikai eszköz elé, s egyetlen nagy szenvedély kerítette hatalmába: rendet teremteni a káoszban, kiemelni az egyéni élet salakjából a tisztát, a nemeset, a felszabadítót és a megnyugtatót.

A mű önmegváltás volt Kondor számára, ezért sem tulajdonított nagyobb jelentőséget a stíluskérdéseknek. Ez a megállapítás azonban korántsem jelenti azt, hogy eltűrte volna a pongyolaságot. Rendigénye miatt csodálta a régi mestereket, olyan biztosan akart célba találni, mint azok; arra törekedett — példájukból —, hogy csak azt lehessen kiolvasni műveiből, amit el akart mondani. Ez egyben azt is jelenti, hogy csak annyit láthatunk meg a mű keletkezésének gyötrelméből, ameny- nyit ő tartott szükségesnek a megmutatásra.

A művészettörténet nagyjaival való alkotó találkozás számos bensőséges élményt jelentett számára. Emiatt a hagyományt végeláthatatlan és kimeríthetetlen értékek forrásának tekintette. A nagy lázadó korunk egyik legkövetkezetesebb értékőrzője volt. Elődeit mindig is aktuálisnak érezte, s nem kívánta az általuk formált 9 világkép és ábrázolási rendszer szétdúlá-