Walterné Müller Judit (szerk.): Több mint élettörténetek. Sorsok. A magyarországi németség kollektív büntetése a második világháború után, baranyai visszaemlékezések és tárgyak tükrében (Pécs, 2009)
Annus néni Guhr Károlyné, Trickl Anna Született: Szellő, 1927. szeptember 19. Német nemzetiségű, de otthon, az általa oly nagyon szeretett Szellőn magyarul beszéltek. Ma Pécsváradon él unokáival, dédunokáival. "...Ezt a keresztet vinni kellett 941 napon át. Akkor már azt gondoltam, hogy itt a vég, de megint az égiektől kaptam segítséget, vigasztalást: élned kell, várnak otthon! Már nagyon gyenge voltam. Elhatároztam, hogy eladom a két szoknyámat, fülbevalómat és a pénztárcámat, nekem már úgysem kell... .. .Sokat szenvedtem származásom miatt, de bosszúért nem kiáltok." Három nap után beraktak bennünket az orosz vagonokba. Negyvenen voltunk egy vagonban, még a lábunkat sem tudtuk kinyújtani. Kaptunk 40 dkg fekete kenyeret, néha kis teát, pár szem kockacukrot, füstölt birkacsontot. Tisztálkodni nem tudtunk. Bicskával fúrtunk egy kis lyukat, mégiscsak láttuk így, hogy odakint süt-e a drága nap, vagy sötét van. Az ajtó mellett volt egy 30x30 cm-es lyuk, az volt a WC. Azt hiszem, erről ennyi elég. Február végén megérkeztünk, a nap sütött, de szomorú látvány volt az ott. Csúnya sivár terület, vasroncsok, se egy fa, se épület, itt-ott botocskából összekötve kis keresztek. Gondoltuk, majd csak lehajthatjuk a fejünket valahol egy hónap után. Egyszer csak megláttuk a lágert, kilenc nagy barakk körülkerítve három méter magasan tüskés dróttal, négy sarkán reflektorok, őrök. Az ablakok kitörve, az ajtók leszakadva. Azt mondták, hogy ezt a németek tették tönkre, majd mi megcsináljuk. Húszán voltunk egy szobában, a padlón feküdtünk egy hétig. Aztán kaptunk fapriccseket, fűrészporral töltött szalmazsákot. Ez volt Horlovka. A kilencedik barakk volt a betegbarakk. Aki oda került, hamarosan a szürke ló vitte a kerítésen kívülre. Az első munkánk a barakkok körüli takarítás volt. Egy hónap után már kaptunk főtt ételt is, 40 dkg kenyér reggel, egy csésze tea, egy marék sózott, pácolt halacska, és munka után káposztaleves, vagy rántott leves. Hogy örültünk a sűrűjének! Sokan a bányában dolgoztak, én a külszínen voltam, ott legalább néha rám sütött a drága nap. Elmentünk lopni, a kolhoz földjéről hoztunk sárgarépát, hagymát, paradicsomot. Visszafelé épp arra jött lóháton az őr, mindent elhagyva visszafutottunk a táborba, gyorsan lefeküdtünk. Szerencsére nem állított elő bennünket. Akkor azt mondtam, soha többé nem megyek lopni, de az éhség nagy úr! Kibújtunk reggel, még nem is volt világos, és elhoztunk mindent, amit tudtunk. Aztán később krumplispincébe kértek fiatalokat, épp hatan voltunk. Jószívű volt az ember, míg válogattuk a krumplit, főzetett a feleségével belőle, vett ki hozzá savanyúságot is. De ott aztán arra gondoltunk, hogy a többiek a táborban is éhesek, várják tőlünk az ételt. Teletömtük hát a kabátzsebünket krumplival, de ahogy visszafelé át kellett ugrani egy kis vízfolyást, kiesett néhány krumpli, mire az egyik szász lány lehajolt érte. A gazda ezt észrevette, 6
