Walterné Müller Judit (szerk.): Több mint élettörténetek. Sorsok. A magyarországi németség kollektív büntetése a második világháború után, baranyai visszaemlékezések és tárgyak tükrében (Pécs, 2009)

Akik akkor még gyerekek voltak

Müller János, született: Erdősmecske, 1939. április 09.

Müller Jánosné, született: Schultz Mária, Püspöknádasd,

1940. március 11.

Kisgyerekként élték meg a nemzetiségi hovatarozásuk miatt családjukra rótt megpróbáltatásaikat: a szülők elhurcolása "málenkij robotra", családtagok kitelepítése, vagyonelkobzások. Ma Pécsett élnek.

János:

"Nemzetiségtől függetlenül mindenkinek nehéz volt akkor.

Nem is tudom, hogy tudták, hogy tudtuk átvészelni ezeket az időket. Mi ezt gyerekként éltük meg, de hogy az öregeknek, a szüléinknek, nagyszüleinknek mit jelenthetett egyik napról a másikra ártatlanul 'bűnösnek" lenni, mindenüket elveszíteni... Nem ezt érdemelték volna."

Mária:

"Nővérem, Regina 1944-ben hat, én magam négy éves voltam, mikor édesanyánkat elhurcolták a Szovjetunióba. Édesapánk katonaként esett hadifogságba, úgy került ki oda ő is "jóvátételi munkára". Mi, gyerekek akkor csak az otthon lévő nagymamára, illetve a velünk együtt élő, nagyszüleinkként szeretett rokon családra támaszkodhattunk, ők viselték gondunkat."

Emlékszem, mikor édesanyámnak karácsony másnapján el kellett mennie, a bő szoknyás, vállkendős "trachtot" viselték a faluban. Mikor három és fél év múlva hazajött, már nem ezt hordták. Kint nem volt semmi ruhájuk, hát szükségükben felbontották a bő, sok anyagot tartalmazó ruháikat, és abból varrtak maguknak. Azt mesélte édesanyám, hogy esténként, vékony tűvel öltögetve varrták szűk fazonú ruháikat. Aztán itthon már nemis öltöztek visszaarégi viseletűkbe.

Mi kislányok nem ismertük fel őt, mikor hazajött. A nagymama mondta, sosem felejtem el ezeket a szavakat, hogy lányok megjött, ő az édesanyátok. Apánk még később, váratlanul érkezett haza. A Szovjetunióbeli évekről egyébként a szüleim szinte semmit nem meséltek, féltek erről szólni is. Meg is voltak félemlítve, de az emlékek is fájtak.

A kitelepítési listára hárman, azaz mi ketten gyerekek és a nagypapa kerültünk fel. A nagypapa akkor már hatvan fölött volt. Mit is tudtunk volna ott kint kezdeni, egy idős férfi és két kisgyerek? Már be volt minden csomagolva, amit a parancs szerint vinni lehetett, a ruhaféle és az élelem. Vártuk, hogy jön értünk a lovaskocsijával az, aki erre a feladatra, ahogy akkor mondtuk "robotra" ki volt jelölve. Persze, nem önkéntes alapon jelentkeztek erre. Akiknek voltak lovaik, azoknak menniük kellett a kijelölt emberekért,

29

Müller János és felesége Müller Jánosné, Schultz Mária