Walterné Müller Judit (szerk.): Több mint élettörténetek. Sorsok. A magyarországi németség kollektív büntetése a második világháború után, baranyai visszaemlékezések és tárgyak tükrében (Pécs, 2009)

A szibériai hidegben sokszor -40 °C is volt. Első munkánk az volt, hogy a bombagödröket feltöltsük földdel. Mindent meg kellett csinálnunk, amit a németek szétbombáztak. Ott kaptuk a pufajkanadrágot, kabátot és a "ruszki” sapkát. Mikor először ígyfelöltöztünk, csak bámultunk egymásra, hogy is nézünk most ki.

Én már tudtam az Urálban jól oroszul, így 'brigadernak", azaz brigádvezetőnek akartak kinevezni, de én nem akartam ezt. Az asszonyok akkor pöröltek velem, hogy nekem ezt el kell vállalnom, mert én tudok velük beszélni, nekik otthon gyerekeik vannak, haza akarnak menni, és ha én nem megyek brigadérnak", ki tudja, ki lesz az, és milyen munkát kell majd végezniük.

Még Stari Promislavban az volt a szerencsénk, hogy a főnökünk egy áldott jó ember volt. Nem volt goromba, ha mérges volt, vagy büntetni akart bennünket, mert valami nem tetszett neki, más nem volt, minthogy énekelnünk kellett a "Valahol a Volga mentént". Ő egyébként egy oroszországi német volt. Az első napokban vízvezetéket kellett éppen ásnunk. Odajött hozzám, megkérdezte, hány éves vagyok. Mikor megmondtam neki, csak nézett, és azt mondta, hogy az ő lánya is tizenhét, de nem is akar belegondolni, hogy ő is ilyen helyzetbe kerülhetne. Aztán kimérte a negyven ember napi normáját, majd visszajött hozzám, ledobta a pufajkáját, kivette kezemből az ásót, és kiásta a fél normámat. Később hozott nekem nyelvkönyveket, szótárakat, mondta, hogy "Mädchen, neked tanulnod kell. Én megcsinálom a te normádat, te meg tanulsz. Még fiatal vagy, neked tanulnod kell." Ez volt a szerencsém, így tanultam meg hamar oroszul.

Ez a jó ember abban is segített, hogy hazaírjak. Elém tett egyszer egy levelezőlapot, mondta, hogy nagyon röviden írjak, és hogy egy olyan ismerősnek címezzem, aki nem a mi falunkban lakik, így biztosabb. Meg is kapták a levelet, hogy intézte el, nem tudom. így jutott el a hír a szüléimhez, és a többiek hozzátartozóihoz, hogy hol is vagyunk egyáltalán. Pécsre küldtem, oda, ahol előtte szolgáltam, oda ment el gyalog édesapám Nádasdról a levélért. A harmadik évtől kezdve aztán már minden hónapban egyszer írhattunk.

Attól nem kellett egyébként félnünk, hogy bántanak bennünket az orosz tisztek és őrök, mert szigorúan kiadták nekik, hogy egy ujj al sem nyúlhatnak hozzánk.

Ez a ma varródoboznak használt tárgy is az uráli időszak alatt készült. Bevallom, ezt már nem mertem elkérni.

26