Várkonyi György (szerk.): Emlék-Kép. Centenáriumi kiállítás 1904-2004 (Pécs, 2004)
szirén egyik változata. A síremlékeken alakja a görög ómegához - со - kapcsolódik, az utolsó ítéletre utal. A szakrális helyeken való megjelenésének magyarázata pedig bingeni Hildegard bencés apáca (12. század) vízióihoz fűződik, amelyekben a sellő képében maga az Ecclesia, vagyis az Egyház mutatkozik meg. A drávaiványi sellő mellett látható még a galamb, csó'rében olaj ággal - a békét és áldást hozó Szentlélek - valamint a Krisztust jelképező hal. Hogy a kép alkotója tisztában volt-e a szimbólumok összes jelentésével, nem tudhatjuk, de valószínűbb a megörökölt minták kevésbé tudatos követése. Aki ma járja be az Ormánság tájait, nem sokat tapasztal a templomok közösséget megtartó, felemelő hatásából, nem érzékeli a föld, és az azt megmunkáló emberek gazdagságát, csak a természet őrzött meg egykori szépségéből valamit. Sajnos Kiss Géza szomorúsága nem volt ok nélkül való: „Egyébként marad... vad, fúmony, vadmadár, hal, csík, talpasház, süényfal, zsoltár, biblia, komor, gondnak ütött arc, mindenbe beletörődés, kitörő jókedv, bizalmatlanság, bizalma könnyelmű odadobása, nagy jajgatás, kevés öröm, szóval: mindennapi élete s vele története ugyanaz. Történetírói: temetője, fejfája. Zuzmósodik, korhad az is, egy-két évtized földre dönti. Semmi több, amit ember ír.” VÁNDOR Andrea Hildegard of Bingen (12th century), in which Ecclesia (the Church) itself appeared in the image of the mermaid. Beside the Drávaiványi mermaid is a dove with an olive branch in its beak - blessings and peace brought by the Holy Spirit - and a fish, symbol of Christ. Whether the painter was aware of the full meanings of the symbols is unknown, but it is likelier that it was less conscious following of inherited patterns. Visitors to the Ormán Region today will experience little of the binding, uplifting power of the community churches or sense the wealth of the earth and the people working it; only the natural landscape retains some of its former beauty. Regrettably, Géza Kiss’ sadness was not without reason: “Otherwise what remains is ... wild game, hart, game bird, fish, pony, hut, hedgerow, psalm, Bible, drear, careridden faces, utter resignation, erupting good humor, distrust, rash squandering of confidence, great laments, little joy; in a word, its everyday life and with it its history is the same. Its historians: cemeteries and grave markers. It, too, crumbles and rots; a decade or two will tear it down. Nothing more that man can write.” Andrea VÁNDOR 3 35
