Huszár Zoltán (szerk.): Kereszténység és államiság Baranyában (Pécs, 2000)
Dercsényi Balász: A magyar keresztény államiság építészeti emlékei a Dél-Dunántúlon - Baranya megye középkori templomai
csolódó, dongaboltozattal fedett, négyszög alakú szentélyből állt. Az urasági karzatot két falpillérre támaszkodó boltív hordozza. Itt is a déli homlokzat a domináns: a kora gótikus formákat mutató kapu felett három tölcséres bélletű 13. századi ablak látható s a nyugati világította meg a karzatot, ezért valamivel magasabban van. A szentélyhez sekrestye is készült, igaz több mint száz évvel később. Ez időből való a keleti falat áttörő háromkaréjos gótikus ablak is, valamint a szentségtartó fülke. A templombelső érdekes és értékes darabja az a kései román stílusú keresztelőkút, amelynek darabjait a kutatás hozta napvilágra. A rozettás, tojássordíszes lábazaton oszlop hordja a kereszttel dekorált medencét. Ma a 18. század közepén emelt fiókos dongaboltozat fedi a templomhajót, korábban síkmennyezetes lehetett. A szentélynek négyzetes formája inkább a késői Árpád-kori építésre utal, mert korában inkább a félköríves formát kedvelték, könnyebb volt azt kitűzni s tán még beboltozni is. A hetvehelyi szentélyforma a pécsi belvárosi templom helyén álló Szent Bertalan egyház legkorábbi állapotát jellemezte, de ilyen volt a pécsváradi Mindenszentek templomáé is, vagy a mánfai, a mecseknádasdi, a komlói és a patacsi apszis. A félköríves formáról a négyzetesre történő váltás a reformgondolatokat hozó ciszterci rendhez köthető. Ilyen módon épült a pannonhalmi főmonostor szentélye is a 13. század első harmadában. Ezt a formát nehezebb volt kitűzni, sokszor nem sikerültek a derékszögek, s így a falak sem párhuzamosak. Már pedig ez megnehezítette a tér beboltozását, akár a korszerűbb keresztboltozatra, akár az archaikusabb dongaboltozatra gondolunk. Az urasági karzat keletkezése és szerepe máig sem teljesen tisztázott. A 12. századtól, de főként a 13. században elszaporodó magánalapítású templomokban jelent meg, s így a világi nagybirtokok kialakulásához köthetők, de megtalálhatók kisnemesi templomokban is. Korábban úgy gondolták, hogy kizárólag az építtető nemesúr, vagy kegyúr reprezentációja kívánta ezt, hiszen maga és családja innen vett részt a szentmisén. A magyarországi okleveles és régészeti adatok azonban azt mutatják, hogy a legelőkelőbb hely a főoltár közelében volt, oly annyira, hogy az uraságokat gyakran ide is temették. Az urasági karzat feladata többféle lehetett. A kegyúr helye néhol akkora volt, hogy ott is miséztek, az értékesebb ingóságokat is ott őrizték, s végső menedékül is szolgált a templomba menekülőknek. Mánfa A Pécsről Sikondára vezető út mentén, több százéves hársfák szomszédságában áll a fallal körülvett, érdekes arányú és első pillantásra is látható középkori templom. Nem szabályos alaprajzú, mert az egyenes záródású, dongaboltozatos, keletre néző szentély nem áll a hozzácsatlakozó hajó tengelyében, ugyanakkor a szentély és a torony nagyjából egyvonalban esik. Szokatlan az is, hogy két bejárata van. A déli többszörösen átépített, csúcsíves kőkeretes kapu díszíti a nyugati homlokzatot, ami azt sugallja, hogy a homlokzat ezen része és az északi fal is későbbi. Ezen a vidéken a középkorban több falu állt. Mánfa csupán az egyik volt. A pápai tizedjegyzékben (1333) találkozunk először a templommal és papjával. A török háborúk idején Mánfa elnéptelenedett, 1680-ban pusztaként említik. A török után az új falu két km-rel keletebbre települt, de az 1724-es egyházmegyei látogatás szerint a régi templomot használták, melynek tetőzete javításra szorult. Szokásos módon említésre méltó padlózata nem volt, de hiányoztak oltárai is. Az épület mai formáját, tömegét Varsányi István remetének köszönheti, ugyanis 1742-ben ő állította helyre a templomot. A szokatlan megjelenésű és alaprajzú templom múltját, építésének történetét régészeti kutatásnak sikerült tisztázni. Az első templom még all. század legvégén, vagy az 12. század első évtizedeiben épült. Szentélye félköríves volt, keletre nézett, a hajót három apró ablak világította meg s dél felől, a középső ablak alatti bélletes kapun lehetett a feltehetően síkmennyezetes térbe belépni. Ez az alaprajzi megoldás, ezek mérete a legegyszerűbb a 11-12. századi falusi templomokra volt jellemző. A templomot jó száz év múlva keleti irányba bővítették oly módon, hogy a régi szentélyét elbontották és a hajót két ablaknyi résszel meghosszabbították. Új szentély is épült, mely négyzetes alaprajzú, dongaboltozattal fedett és egy-egy apró ablak világította meg. Ekkor emelték az első templomból megmaradt nyugati homlokzat elé az ikerablakokkal áttört nyugati tornyot, de annak közvetlen kapcsolata a templommal nem volt. A templomot ovális alaprajzú kerítésfallal vették körbe. A harmadik átépítés a 14. században történt. A templom - részben 11-12., részben 13. századi északi falát elbontották, s a néphajót bővítették, szinte megduplázták. A bővítés gótikus stílusára utalnak a támpillérek és az új kőkeretes, csúcsíves kapu, amely a nyugati homlokzatot töri át. A Varsányi István remetéhez kötődő újjáépítésnek köszönhető a fedélszék, a torony felmagasítása és a régebbi (déli) kapu átépítése. Jó 100 évvel későbbi a fából emelt karzat a templom nyugati végében. Ekkor került mostani helyére a középkori templom keresztelőmedencéje, továbbá a szenteltvíztartó. A templom mai képe a régészeti kutatást (1973) követő helyreállításnak köszönhető.