Ecsedy István - Kemenczei Tibor - Kovács Tibor: A bronzkor kincsei Magyarországon Időszaki kiállítás katalógusa (Pécs, 1995)

A bronzkor kutatása Magyarországon: a múlt és a jelen (Kovács T.)

A magyar bronzkorkutatás "második fénykorát" Tompa Ferenc 1936-ban megjelent munkájától számíthatjuk, amelyben először értékelte a teljesség igényével kultúrák — még inkább régiók — szerinti tagolásban Magyarország bronzkori népeit. A csak jóval később tisztázott időrendi tévedések ellenére, a következő másfél évtized kutatása Tompa összefoglalását tartotta mérvadónak; ahhoz viszonyított és azt igyekezett korrigálni, de többnyire inkább követni szerzője — bizonyos értelemben — metafizikus ősrégészeti szemléletét. Mindezek ellenére kiemelendő, hogy máig példátlan módon, öt év alatt hét, bronzkori leleteket is tartalmazó, ill. kimondottan bronzkori emlékeket értékelő monografikus igényű feldolgozás látott napvilágot Fatay Pál (1938), Foltiny István (1941), Mithay Sándor (1942), Roska Márton (1942), Tompa Ferenc (1942) és Mozsolics Amália (1942, 1943) tollából 1938-1942 között. E reprezentatív sorból Patay Pál könyvét térképekkel illusztrált topográfiai eredményei, Roska Márton munkáját pedig hézagpótló adatai miatt emelhetjük ki. S mintegy kiegészítésül: Foltiny István ekkor írta a csak 1957-ben megjelent munkáját, amelyben először bizonyította a magyarországi és a Közép-Duna-vidéki halomsíros kultúra közvetlen kapcsolatát. Az utóbbi fél évszázad első másfél évtizede, több fontosabb eredményt hozó ásatás (Tószeg-Laposhalom, Dunaújváros-Koszider, Békés-Várdomb, Nagybátony) és néhány fontos publikáció mellett a stagnálás időszaka volt. Az ötvenes évek sematizmusba hajló történelemszemlélete, amint Kelet-Európa nagy részén, úgy Magyarországon sem kedvezett az igényes régészeti kutatásnak, az objektív eredmények közzétételének. Emellett a negyvenes évek végén Budapestre tervezett nemzetközi ősrégészeti kongresszus elmaradása miatt hiányzott az az ösztönző tényező, amely felfrissítő erővel hathatott volna a szép hagyományokra visszatekintő magyar bronzkorkutatásra. A hatvanas évek végétől a mába nyúló három évtized viszont lényeges változásokat hozott. Több számottevő forrásanyagot eredményező ásatás történt (pl. telepek: Nagyárpád-Dióstető, Nyergesújfalu-Téglagyár, Tiszaluc-Dankadomb, Zók-Várhegy, BerettyóújfaluHerpály, Velem-Szentvid; temetők: Battonya, Gelej-Kanális dűlő, TiszafiiredMajoroshalom, Maklár-Koszpérium, Jánoshida-Berek, Tápé-Széntéglaégető, Budapest-Békásmegyer), s közülük többnek a teljes feldolgozása is megjelent már. Tematikus ásatássorozat valósult meg Közép-Magyarország és a Tisza-vidék többrétegű korai és középső bronzkori településein (2. kép). Néhány alföldi telep részletes értékelése a közelmúltban jelent meg az Inventaria Praehistorica Hungáriáé első köteteként. Ám sajnos hiányosság, hogy a magyar bronzkorkutatás mindmáig nem jutott el — elsősorban pénzügyi okok miatt — a nagy felületeket feltáró telepásatások lehetőségéig. Ezért aztán, bár a többrétegű telepek vizsgálatának feltárási módszerében „felzárkóztunk" a külföldön már régóta alkalmazott gyakorlathoz, a bronzkori település szerkezetéről ill. annak változásairól alig-alig tudunk többet, mint évtizedekkel ezelőtt. Minőségi előrelépésként könyvelhető el, hogy sorra jelentek meg a bronzkor egyes korszakait ill. valamely tájegység bronzkorát feldolgozó monográfiák Kalicz Nándor (1968), Patek