Ecsedy István - Kemenczei Tibor - Kovács Tibor: A bronzkor kincsei Magyarországon Időszaki kiállítás katalógusa (Pécs, 1995)

A magyarországi bronzkor fémművessége - Késő bronzkori műhelyek: a kézművesség központjai (Kemenczei T.)

többségénél a pengerészt vízszintes vonallal választották el a toktól, a sarlókat pedig félkör alakúra, külön markolatrész nélkül formálták meg a bronzöntők. Az egyes bronzfeldolgozó központok nem alakítottak ki sajátos, egyedi típusokat, egész Közép-Európában egyforma eszközöket készítettek és használtak. A bronzművesség következő időszakában, a Kr.e. 9. század második felében gyártott magyarországi bronzleletek nagyobb része a Dunától nyugatra, a Celldömölk-sághegyi erődített településen került napvilágra. A Dunántúlról ebből a korból még egy nagy bronzkincs ismeretes, amelynek Romand a lelőhelye. A változás ekkor főleg az ékszerdivatban következett be, amelyet többek között a meghajlított hátú, vonalmintás karperecek, díszített, gömbfejű tűk szemléltetnek a sághegyi leletekben. Az észak-magyarországi Bükkszentlászló-Nagysánc erődített telepén talált bronzkincsekben olyan nyeregalakéi fibulák és sodrott, öntött nyakperecek fordulnak elő (33. tábla), amelyek az ottani lakosság ékszerkészletének jellemző darabjai. Kardműves műhelyek csak a Felső-Tisza-vidéken méíködtek tovább ebben a korban, amelyek hosszú markolatnyújt ványos és díszítetlen csészés markolatú kardokat gyártottak. A Duna-Tisza vidék Kr.e. 8. századi emlékanyagában olyan bronz zabiák és szíj elosztók fordulnak elő, amelyekhez hasonlók ott a korábbi korszak leletei között nem találhatók meg. Ismeretesek viszont ilyen tárgyak a Kaukázustól északra fekvő és a dél-oroszországi, ukrajnai kora vaskori kincs- és sírleletekből. Tehát a kárpát-medencei darabokat sztyeppéi eredetű mintaképek alapján készíthették a helyi mesterek. A bronz zabIák a ló irányítására alkalmasabbak voltak, mint a bronzkori Európában használt lószerszámozat, így használatuk fokozatosan széleskörűen elterjedt (37. tábla). A Duna-Tisza vidéki fémművesek a vasfegyverek — tőrök, kardok, lándzsahegyek - gyártását is elkezdték ebben a korban, ugyancsak keleti eredetű előképeket utánozva. Az ezeket a tárgyakat tartalmazó kincsleletek arról tanúskodnak, hogy a Tisza-vidéki lakosság vezető rétege lovas harcosokból állt. A Besenyszög-Fokorun (38. tábla), Hajdúszoboszlón, Budapest-Angyalföldön talált arany kincsleletek és több, egyesével előkerült aranytárgy az aranymű vességről ad képet. Az ötvösmesterek a karperecek, nyakperecek (39-40. tábla) megformálásánál a helyi hagyományokból merítettek, de a csüngők, kantárszíj-díszek készítésénél felhasználták a ciszkaukázusi, Kubán-vidéki művészet forma- és motívumkincsét is. A későbronzkori bronztárgyak elásásának okaira többfajta magyarázat is létezik. Vannak olyan kutatók, akik úgy gondolják, hogy ezeknek a tárgyaknak a többségét ellenséges támadás elől rejtették el tulajdonosaik, akik kereskedők, vándorló kézművesek, előkelő személyek vagy családok is lehettek. Mások véleménye szerint a túlvilági hatalmaknak áldozatként, fogadalmi ajándékként ajánlhatták fel értékeiket egyes személyek vagy közösségek. Egyes kincsleleteket „halotti kincsek"nek is meghatároztak, azaz egy távolban meghalt személy jelképes sírjába helyezett tárgyaknak tartják őket. Azok a régész kutatók, akik szerint bronz tárgyakat szakrális céllal helyeztek földbe vagy vízbe, úgy vélik, hogy a bronzkori hitvilág része volt ez a szertartás. Ez az elképzelés