Ecsedy István - Kemenczei Tibor - Kovács Tibor: A bronzkor kincsei Magyarországon Időszaki kiállítás katalógusa (Pécs, 1995)
A magyarországi bronzkor fémművessége - Bronzművesek, harcosok, kincsleletek (Kovács T.)-
rabban némely kutató arra gondolt, hogy a kiemelkedő mesterségbeli tudással készített tárgyak nemcsak a kereskedelem révén jutottak el olykor távoli vidékekre is, hanem a központi műhelyek valamely ötvöse járt műhelyről műhelyre, továbbadva tapasztalatait. Az elképzelés szerint bizonyos formák, díszítőmotívumok így váltak interregionálissá. Az az igazság, hogy ilyetén „mestervándorlásnak" semmiféle régészeti bizonyítéka - legalábbis egyelőre — nincs. A tárgyalt időszakban az életmód és a társadalmi viszonyok alakulását, mondhatjuk, Közép-Európa-szerte, főleg a következők befolyásolták: az érclelőhelyek birtokban tartása, azok növekvő intenzitású kihasználása és késztermékekkel való kereskedés annak érdekében, hogy kielégítsék a fémtárgyak iránt megnövekedett igényeket. Úgy tűnik, hogy az egyes csoportok közötti kapcsolatokat végső soron meghatározta a hozzáférhető ércforrások ellenőrzési és kiaknázási lehetősége, így a közép-európai uneticei (aunjetitzi) kultúra és az erdélyi Wietenberg kultúra nagy ércforrásokat birtokolt, és így uralkodó pozícióba kerülhetett más, kevésbé szerencsés népességek fölött. Kisebb mértékben ugyan, de a fémek birtoklása és az érckiaknázásban való részvétel meghatározó volt az egyes közösségeken belül a családok és egyének társadalmi presztízsére és rangjára nézve is. Bár Magyarországon régen és a közelmúltban is sok telepfeltárás történt, igen keveset tudunk azok belső szerkezetéről, mert az ásatások többnyire csak a települési központok, kisebb falvak nem tói nagy felületét érintették. Ezért alig áll rendelkezésre információ arról, hogy milyenek voltak és a telepen belül hol helyezkedtek el a társadalomban különböző szerepet betöltő családok lakóépületei ill. gazdasági jellegű épületei. Még inkább az ottományi (gyulavarsándi) kultúra településszerkezete ad ehhez valami támpontot. A mocsarakkal, folyókanyarokkal övezett kerek vagy ovális alakú, sokhelyütt ún. boronaházakkal beépített településközponttól (7.2. kép) elkülönült a faluszerú külső rész, ahol inkább vesszőből font, kívül-belül agyaggal betapasztott falú házak álltak. (Az észak-romániai Ottományban (Otomani) ez utóbbit fallal vették körül.) Ám sajnos arra vonatkozó konkrét adatok már nincsenek, hogy a kukéira telepein — pl. Székelyhíd (Scueni), Ottlaka (Grniceri) sok évtizeddel ezelőtt talált, minden bizonnyal a vezetőréteg tulajdonát képező aranykincsek a település mely részéből kerültek elő. Amint nagyobb felületek feltárása nélkül egyelőre csak feltételezni lehet azt is, hogy a vatyai kultúra két vagy három részre tagolt, kívülről sánc-árok-rendszerrel megerősített magaslati telepein (20. kép) esedeg elkülönülten éltek a közösség eltérő helyzetű csoportjai. Helyenként talán igen, bár amint korábban említettük, a már részben feltárt lovasberényi telep két részén a lakó- ill. a gazdasági épületek különültek el egymástól. Feltétlen több támpontot nyújt a korabeli temetők temetkezési rendje. Példaként említhetjük a füzesabonyi kultúra tiszafüredi temetőjét. A feltárt 650 sír helyzetét vizsgálva, jól elkülöníthetők a tehetősebb, nagy valószínűséggel a társadalom vezetőrétegéhez tartozó családok sírjai, sírcsoportjai. A 15-20 sírból álló csoportok közül néhánynál megfigyelhető volt, hogy a teljes fegyverzettel (harcicsákány, ún. lapos balta, tőr, s az ezek élesítésére szolgáló fenőkő) eltemetett férfi sírja mellett, vagy közvetlen közelében
