Gárdonyi Tamás szerk.: Örökség. A Baranya Megyei Múzeumok Kiadványa 1989 ősz /1990 tavasz (Pécs, 1990)

Újdonságok - Sárkány József: IX. Országos Kisplasztikai Biennale

is vállalták voína ugyanezt. Ha a pécsi biennale megfelelő vonzerővel bírna. Mert kényszeríteni senkit sem lehet a biennalen való részvételre. Szükséges, és egyre halaszthatatlanabba az a pécsi biennálékformájának, rendszerének a felülvizsgálata. Mert ugyan bizonyosan megvalósulhat még 11 ilyen tárlat változtatás nélkül is, ezeken is feltűnhet egy-egy tehetségesebb alkotó, sikeres pályamű, aki/ami - ha a zsűri is úgy akarja díjat nyer. A szakma élvonalának egy része megjelenik a biennalen, a másiknak (a hiányzóknak) a névsora az újságokban, a kritikákban. Érdekeltté kell tenni az alkotókat a résztvételben. Ez teljesen nyilvánvalónak tűnik, ám ma Magyarországon, vidéken nem oly egyszerű. Mert nem a díjak összegének, számának a növelésére gondolok, ezek véleményem szerint megfelelők. Annak a hátránynak a leküzdését tartom a legfontosabbnak, amellyel egy fővároscentrikus- országban egy vidéki rendezvény -legyen az országos jelentőségű is - kénytelen megküzdeni. Az alkotó ugyanis megfontolja, megváljon-e fél évre (kétévenként!) az utóbbi időben készült legjobb szobraitól azért, hogy azok két hónapig láthatók legyenek egy vidéki város galériájában, vagy inkább Budapesten, a kulturális, az idegenforgalmi, a gazdasági, a kereskedelmi (a műtárgykereskedelmi) szempontból összehasonlíthatatlanul frekventáltabb helyen próbáljon kiállítani, vagy éppen a műtermében raktározni az alkotásokat - fenntartva egy betévedő külföldi galériás, műgyűjtő számára. Ez utóbbi ellensúlyozására kell véleményem szerint legfőképp ügyelni, és Pécsnek ehhez szerencsére megvan a lehetősége. Az általában nem túl szerencsés testvérvárosi rendszer kínál etéren nagy lehetőséget. Nyugat-német testvérvárosunk, Fellbach háromévenként nemzetközi kisplasztikái tárlatot rendez. Felvetésünkre -miszerint mi kiszállítanánk hozzájuk egy válogatott anyagot a kisplasztikái biennáléról, ők cserébe a triennálé német kollekcióját adnák - igen kedvezően nyilatkoztak. Ez ugyanis egy olyan rendszeres, és jelentős kulturális értékkel bíró kapcsolatot eredményezne, mely mindkétfélnek érdeke. A biennale válogatott anyagának külföldi bemutatása, esetleg az ottani eladás lehetőségének megteremtése véleményem szerint számos, most még távolmaradó alkotót vonzaná a pécsi résztvételre. Természetesen továbbra sem fog mindenki pályázni. Egyrészt a kisplasztika nem azonos a szoborral, annál szűkebb kategória. Nem egy szobrász indokolta távolmaradását azzal, hogy most egy nagyméretű plasztikán dolgozik - szerencsére napjainkban a jó szobrászok is kapnak köztéri megbízatást, illetve jónóhányuk anyagi helyzete lehetővé teszi nagyméretű művek létrehozását - és nem képes átváltani a más léptékű, szellemiségű kisplasztikára. Másrészt nem szabadna elfelejtenünk, hogy mennyit panaszkodtunk, hogy a külföld nem ismeri művészetünket. Napjainkban igen sokan állítanak ki külföldön - és szerencsére már megint a jobbakról van szó, a kritikusok által felsorolt hiányzókról, ezért sokan közülük nem tudnak eleget tenni legjobb akaratuk ellenére sem invitálásunknak. Mindez felveti annak kérdését, nem lenne e jobb a háromévenkénti rendezés, s ezzel nem csak afellbachi rendezvény ritmusához igazodnánk, de a résztvevők számára is több időt hagynánk, illetve a művüktől is ritkábban kéne megválniuk. Számos kérdést kell afentiekentúl még tisztázni annak a megbeszélésnek, melyet terveink szerint ezóv októberében tartanánk Pécsett a rendező szervek képviselői és a szobrászok résztvételével, s melyen talán sikerül a biennale elszürkülésének veszélyét láttatni, s ennek okait megszüntető megoldást megtalálni. Sárkány József