Gárdonyi Tamás szerk.: Örökség. A Baranya Megyei Múzeumok Kiadványa 1989 ősz /1990 tavasz (Pécs, 1990)

Pécsi művészek - Romváry Ferenc: Kelle Sándor

lomok freskóinak esetében maradéktalanul eleget tett a megrendeld kívánságának, nyugdíjasként, havi 500-ért festett, pl. a Pohli-féle csemegében, szocialista témában. A dilettánsok uralták ekkor a terepet, nagy nagjukvolt és erőszakosak voltak. És demagógok. Velük szemben egy etikus alapokon álló, a művészetet és nem a pillanatnyi érdekeket szolgálók kis csapata, a mindenki számára érthető bilduskákat, az idézőjelben élethű, de ugyanakkor anatómiailag hibás szobrokat előállító, önmagukat jól adminisztráló és a zsákjukat mindig megtaláló gicssőrök ellenében, akikkel szemben 1959-ben szó szerint vett háborút kellett víviuk. Kezdetben hatan álltak szembe az árral, Bizse, Kelle, Lantos, Martyn, Simon és Soltra és egyelőre a háttérbe szorulva ugyan, de munkálkodtak, az igaz mővészet szolgálatában állottak, további társakra lelve időközben. Hármuk életműve már végleg lezárult a hatok közül, hárman még, köztük Kelle ma is tevékenyek. Közismert, elismerés dolgában nem alakult, nem is alakulhatott ki valami nagy egyenlősdi, tudjuk, a Nagy Első árnyékában többeknek csak árnyékos szerep jutott Pécsett. No de ezek örök emberi általánosságok, mindig is volt fent és lent. Kelle Sándor közben tette a dolgát, nem volt hajlandó figyelembe venni az árnyakat, önmagához hű maradt és nem kereste sem a kiskapukat, sem pedig a járt utakat, járta a maga útját. Szerencsés csillagzat alatt született, mondottam, mert nem fecsérelte el a lehetőségeket, nem váltotta aprópénzre tehetségét. S az eredmény, a következmény: egy szuverén alkotó igencsak konzekvens, egymásra épülő, egymást feltételező életműve. 1985-ös önvallomása szerint "Első élményem a világról napos-tágas határ, áztató eső, mélyen szántott föld. Vető-arató szülők. Gyümölcsöt termelők, szőlőt és embert nemesítők. Emberré válásomnak, festészetemnek, nevelőés alkotómunkámnak ez az alapja. Egész életpályám tengelyében ez a gond, ez a mérce állott. Ma is, magam is fát ültetek, szőlőt szüretelek, egybevetek természeti és emberi értékeket. Nagyon szeretem, de nagyon féltem a természetet és az embert". E tömör, szinte szabadvers sűrítményű vallomás minden más megfogalmazásnál igazabban és hitelesebben rajzol képet emberi habitusáról, művészi hitéről, ars poétikájáról. S itt van a kulcsa Kelle művészetének, igazolva látjuk vallomását, atáj és ember képeinekfő témája és szereplője, mely sajátos egyéni hangvételben nyilvánul meg. A nagy egész érdekli, sommázó, összefogott, részleteket csak felvillantó, de nem abban megrekedő a módszer, melyet kimunkált magának. Korai, rajzosabb képein már feltűnik első látásra is, hogy a szerkezetiség hangsúlyt kap nála, képi világának ez a legfőbb komponense végigkíséri egész munkásságát. Legjobb példa erre Három /5 című festménye, mely egyértelműen igazolja ezen állítást. Lényegi megfogalmazás ez, ahol a Kelle Sándor ültette fa törzse és a fa kontúrja egyaránt erőteljesen vastag festékcsíkkal jelzett, ezzel mintegy eggyéforrasztja az impressziót, vagyis a látványt, melyet leginkább a körülhatárolt forma határoz meg és a lényegit, a konstrukciót, melyet a képen a gyökér-törzs-ág hármassága képvisel. A közbülső felületet kitöltő zsíros színek révén plasztikus hatást ér el, így a fekete síkszerűségét ellensúlyozza. Formai és tartalmi szempontból az életmű egységessége ellenére, vagy inkább talán éppen ezért is sokféleképpen értelmezhető, górcső alá véve a műveket, külön-külön egyesével és összességében s ki-ki megteheti ezt a maga módján, a maga örömére, a maga kedvtelésére. Csak remélhető, hogy a főművek előbb, vagy utóbb, de közgyűjteményünket gazdagítják majd. KÉPEK — Örök magyarság, 1948 — Bascsarsija, 1964 — Három fa, 1973