Gárdonyi Tamás szerk.: Örökség. A Baranya Megyei Múzeumok Kiadványa 4./1988 ősz (Pécs, 1988)

Utazás a múltban

közölt szöveget megértsem. Később, a megértésen túl, nemcsak a tartalmat, hanem az előadás (beszélgetés) módját, sőt a tartalomtól függő mondatmelódiát Is élvezhettem. Nagy gyönyörűség volt számomra, ha több Idős adatközlőimmel együtt tölthettem pár órát, amikor egymás között felváltva mesélték a felvetés csínját-bínját, vagy ha a szövés technikájáról esett szó. Régies, szép nyelvjárással beszéltek egymással, kicsit elfeledték az idegen jelenlétét. összegezve, az említett községek nyelvjáráséban a következőket állapítom meg: - a legszebb dialektust az idős generációtól hallottam. Beszédük hallatán úgy éreztem, hogy ennek a nyelvjárásnak különös zenéje, muzsikája van. - Még a közép korosztály beszédét is lehetett élvezni, mert más, mint Pécs környékén, azonban idegenből átvett új szavakat építenek be a mondataikba, amitől a beszédstílusuk más lesz, nem olyan gyönyörű, mint az öregeké. - Szomorúan vettem tudomásul a fiatalok beszédstílusát. Óriási a különbség az öregek beszédstílusa és a fiatalok beszéde között. Tudniillik a fiataloknál beszédstílusról szinte nem is beszélhetünk. Keverik a horvát és magyar nyelv mondatszerkesztési elveit... Ennek okát abban látom, hogy a kétnyelvű általános iskola és. a szülői ház nyelvezete nem teszi lehetővé régi szép nyelvjárásuk elsajátítását. A magyar anyanyelvet ápoló (tanár, tanító) sok esetben nem is Szlavóniából került a katedrára - tehát a szlavóniai nyelvjárást a tanárnak is tanulni kellene, hogy taníthassa. Sajnos, nem mindegyik tanár veszi magának ezt a fáradságot. Hol van már az a lelkesedés, akarás, amit Hegedűs Lóránt tapasztalt a századforduló elején gyűjtőútja alkalmával? Igaz, azóta eltelt 80 év, akkor még Hegedűs Lóránt szerint Szentlászló színmagyar falu volt. Az 198l-es népszámláláskor a falu lakosainak száma 170C körül mozog, ebből már csak 599 vallotta magyarnak magát. Elgondolkodtató, hogy a 331 lakos között volt-e magyar, aki megtagadta etnikumát vagy horvát vagy német, aki nem érezte hovatartozását. Bakondi Erzsébet Utazás a múltban Élménytöredékek, gondolatok egy szabadtéri múzeum kapcsán Szakemberként külföldön járva mindig érdekes a hazai és a másik országbeli szakmai viszonyokat, körülményeket, lehetőségeket és tényeket összehasonlítani. A legkisebb dolgoktól a legnagyobbakig mindenre érvényes ez, hiszen tanulni gyakran a legjelentéktelenebb dolgokból is lehet. Ez az elv vezérelt Belgiumban, ahol sok mindent láttam, tapasztaltam. Az emlékek, élmények tárházából most csak egy, e lap profiljába legjobban illő élményt vennék elő, amely igen sok tanulsággal szolgálhat a hazai muzeológusok számára is. Egy nép önbecsülésének mindig fontos jellemzője, mutatója, hogy mennyi pénzt, időt és energiát fordít múltja tárgyi szellemi értékeinek, emlékeinek őrzésére, ápolására. A tudatos értékőrzés során a kontinuitás — nembéli folyamatosságunk tudata — az elvont fogalmak tárából a kézzelfogható valóságba, a szürke felejtésből a színek és formák tapintható világába, azaz „a kristályból az örvénybe" kerül át. Különösen érvényes ez a falumúzeumokra, ahol minden más múzeumnál jobban megtapinthatóvá válik a múlt, mivel ezek nem az egészből kiemelt tárgyak, tárgycsoportok részegységeinek kiállítására, hanem egy jól behatárolt élettér, sőt életforma egészének bemutatására vállalkoznak. Egy-egy ilyen múzeum kapuján belépve sokunk gyermekkori álomvilágába lépünk be újra: abba a világba, ahol minden lehet, ahol az idő nem egyirányú, ahol kiderül, hogy zord nagyapánknak is volt falovacskája, szikár dédanyánknak is titkos naplója. Itt nem csak a tárgyak, a képek érintenek meg bennünket, hanem a beléjük zárt idő, a múlt életek üzenete is. A múlt titkos fátylát fellebbentve varázslatos világba kerülünk hát, s e varázs magával ragad minket... Ezért bárhol járok, felkeresem a szabadtéri néprajzi múzeumokat, így tettem Belgiumban is, ahol a BokrijkA szabadtéri. múzeumot meglátogatva, a varázs mellett új, szokatlan tapasztalatok is vártak.*