Gárdonyi Tamás szerk.: Örökség. A Baranya Megyei Múzeumok Kiadványa 3./1987 ősz (Pécs, 1987)

Tavasz a madárvilágban

Tavasz a madárvüágban Sötétzöld égerek, szélesen nyújtózkodó tölgyek, fehér törzsű nyírek elegyes erdeje határolja a szinte kerek, gyepes pusztát. Közepe táján felkiáltójel a vén gémeskút. Szinte vonzza magához az arrajárót. Odamegyek, körülnézek. Ott is maradok. Lebilincsel a táj különleges hangulata meg az élénk madárjárás. A megviselt itatóvályú, a környező növényzet alakulása arra utal, hogy legelő volt valamikor ez a tájék. Megszűnt a legeltetés; a cserjék, fák jutnak uralomra a homok és füvek világában. Ezer és ezer boróka nyomul előre a puszta belseje felé. Hátul, távolabb magas borókaoszlopok, bizarr alakzatú csoportok, közelebb mindig alacsonyabb, elöl már csak néhány araszos vagy még kisebb csemeték küzdenek a fűvel, az eredeti növényzettel. A kút közelében hatalmas, magányos akácfa terebélyesedik. Törzsét villámcsapás hasogatta, korhadó ágaiba az idő és a madarak vájta üregek mélyednek. Csúcsán — vagy öt emeletnyi magasban — girbe-görbe, száraz ágak körvonalai rajzolódnak a kék égre. E százados fa uralja a térséget. Kedvenc beszállófája a környék madarainak. Kilátó-, pihenő- és lakóhely számukra. Koronája „színpad", melyen sorra jelennek meg a Barcsi borókás madarai. Hosszan figyelem a „madárbemutatót". Búbos banka „ingázik" az erdő és a fa között. Eleimet hord fiókáinak. Pompás rőtbarna, sisakszerű fejdísze alapján akár trópusi madárnak is vélhetnénk. A fa széles repedésében fészkel. Távcsövem segítségével meg is pillantom négy, anyányi fiókáját, amint éppen kisorjáznak az üregből. Gyors röptű gerle húz a nagy akác felé. Néhány pillanat és már az egyik száraz ágon turbékol: „turr-turr-turr". Egyhangú, de a magyar fülnek és szívnek kedves hang. „Zsürrürü-zsürrürü" hallatszik a magasból az elhúzott madárszó. Verébnyi madár ül a fa csúcsán. Tollruhája élénkzöld színben villan a napfényben. Innen a neve: zöldike. A vastag törzs körül tüskés védőpajzsként nőtt galagonyabokor labirintusából vörösbarna kabátos tövisszúró gébicspár tűnik elő. Érdes csettegéssel őrzik ide rejtett fészküket. Hangjukról nevezte el őket a dunántúli ember csettegő madaraknak. ívelő repüléssel érkezik az egyik vastag ágra egy fekete-fehér, vörös sapkás madár. Végigkúszik az ágon, nagy figyelemmel vizsgálva a fakérget. Hamarosan felhangzik szaggatott kopácsolása. Nagy tarkaharkály ácsolja csőrével a reves fát, hogy hozzájuthasson az ott élő rovarokhoz. Hét, feketének tűnő, rigónagyságú madár szállja meg az akácot. Seregély család. Az immáron felnőtt fiókák éppen úgy viselkednek, mint az öregek: állandóan izegnek-mozognak, csacsognak. Hangjuk a csicsergés és füttyentések keveréke. Az öregek olykor hűen utánozzák más madárfajok énekét is. Nehéz röptű, jókora verébnagyságú és színezetű madár ül a galagonya tetejére. Meg is szólal csengő hangon: „cik-ciki-cik, tyürürürürü, sirriririri". Utolsó strófája kulcscsomó csörgetéséhez hasonló. Sordély. Itt fészkel valahol a földön. Nagy madár evez át, alacsonyan légterünkön. Egér vagy pocok van a csőrében. Ez is fiainak viszi a táplálékot. Füstifecskék, mint apró vadászrepülők támadják röptében. A nagy ragadozó rájuk sem hederít. Egyenletes szárnycsapásokkal repül az erdő felé. Fészkéhez tartó egerészölyv. Pusztuló ragadozómadár-állományunknak azon kevés fajai közé tartozik, amelynek létszámcsökkenését a természetvédelmi intézkedések megállították. És sorra megjelenik a beszálló-fán a puha, bagolytollazatú kis nyaktekercs, a trillázó énekű érdéi pityer, a vaskos csőrű meggyvágó, a sárga-fekete mellényű széncinege. És a többiek. Oszszesen két tucat madárfaj, másfél óra alatt! Továbbindulok. Elmenőben még egy pillantás a gyepes pusztára: és ritka vendéget fedezek fel. Egy kissé kiemelkedő gyomon szép, sárga ruhás, kecses madár ül. Sárga billegető. Nem sokszor látható itt. ilnkább a nagy puszták madara. Behatolok a borókásba. Különös látványt nyújtanak az elszórtan álló, hatalmas kúpalakú borókacserjék, borókacsoportok. Kitűnő búvóhelyet nyújtanak az állatoknak. Vizsgáljunk meg egy ilyen „várat". A házmagasságú, kúpalakú, szobányi területű boiókacsoport szúrós, tűlevelű ágai zárt növényfalat alkotnak. A kúp belül „üres". Talaján az évek során felhalmozódott, lehullott tűk puha, barna szőnyege. A borókaillatú félhomályban, mély csendben végzett szemlélődésemet zaj tori meg: egy széncinege robajlik föl és menekül a zöld falon át. Zseblámpám felvillantott fényében megpillantom a fészkét: korhadt tuskó üregében tojá-