Gárdonyi Tamás szerk.: Örökség. A Baranya Megyei Múzeumok Kiadványa 3./1987 ősz (Pécs, 1987)

A titokzatos barna varangy

Tiva-tó, a Nagyberek és a halastó felé. A Balaton száz és száz példányukat láttam a láp vizeiben gyülekezni. Ahol még nagyobb számban él, ott ezrek vándorolnak árkokon, közutakon, vasúti síneken át a szaporítóhely felé. És e mozgalom — a barna varangy helyhűsége miatt - minden évben, rendszeresen megismétlődik. Mivel tömegben haladnak, elképesztően nagy veszteségeket szenvednek a jármüvektől és az emberi tudatlanság következtében. (Egy példa: a Bakony-hegység egyik „klasszikus" petéző helyén, az öcsi Nagy-tó partján, mindössze 30 m hoszszú szakoszon, 161 elpusztított tetemet számoltam össze.) Honnan jönnek? A petéző-helyet környező tájról, általában 500—1500 m távolságról. De a kísérletképpen 3 km távolságra elszállított példányok is visszavándoroltak és visszataláltak(l) lakóhelyükre. A párosodás, peterakás után újabb áthangolás éri szervezetét, melynek hatására újra éjszaka-aktív lesz és újra megteszi, most már visszafelé vándorolva, az utat nyári tanyahelyéig, ahol az erdők, bokrosok talaján éli rejtett magányos életét. Olykor a lakott helyek kertjeiben, pincéiben is rábukkanunk. Augusztusban azután ismét feltámad benne a vándorlási kényszer, amely elindítja őszi útjára a szaporodási hely irányába. Ez alkalommal azonban nem közelíti meg a vizet, hanem attól bizonyos távolságra megállapodik. Újra társas magatartást vesz fel. Október folyamán, rendszerint többedmagával, sőt más békafajokkal (ásóbéka, erdei béka) közösen a már említett rejtekhelyeken téli álomra vonul. Tavaszi és őszi vonulása alkalmával tehát több kilométeres utat tesz meg ez a lassan mozgó, időnként nehézkesen ugró „földhöz ragadt" állat. Vonulásának tényét, módját földerítették a vizsgálatok. Hogyan tájékozódik azonban a vízhez vezető, a terepakadályokat kacskaringóson kikerülni kényszerülő útvonalon? Ez a kérdés a zoológia számára máig rejtély maradt. Ahogyan nincs tisztázva a végtelen légtérben több ezer kilométerre, vándorló madarak orientálódása, ugyanúgy ismeretlen még e tipikusan talajlakó állatnak a tájékozódási mechanizmuso is. Kevés állati ellensége van. Ennek oka a bőrmirigyei által termelt mérgező anyag, a bufonin. (Az ember nyálkahártyájára kerülve gyulladást, a vérbe jutva bénulást okozhat.) Nappal a varjúfélék, éjszaka a baglyok kaparintják meg egy-egy példányát. A vízisikló és a mocsári teknős is zsákmányolja. Rendkívül érdekes az idős példányok védekező testtartása (képünkön): felfújt test, kinyújtott lábakon felemelkedő béka. A phaedrusi híres tanmese (Rana rupta et bos) talán e magatartás megfigyelése alapján keletkezhetett. Nagy teste, gyors anyagcseréje, falánksága miatt rendkívül sok férget, hangyát, hernyót, lepkét, egyenesszárnyú rovart, csupasz csigát fogyaszt. Rendkívül hasznos tehát a kártevők elleni biológiai védekezésben. Ez az oka annak, hogy egyes országokban a kertekbe telepítik. Magyarországon védett állat. A faj védelme azonban nem elegendő az állomány fogyatkozásának meggátlására. Több védelmet igényelnek a szaporító helyei. Kívánatos a szaporodására alkalmas kis vizek megőrzése, sőt ilyenek létesítése. A nagyforgalmú utak kritikus pontjain, ahol a varangyok minden évben átkelnek, az úttest alatt létesített áteresz megszüntetné a tömeges elgázolásokat. Dr. Marián Miklós