Gárdonyi Tamás szerk.: Örökség. A Baranya Megyei Múzeumok Kiadványa 2./1987 tavasz (Pécs, 1987)

Az emberes természet

AZ EMEEE ÉS TERMÉSZET Az ember, mint az állatvilág egyik — sok tekintetben a legfejlettebb— faja, a természetből emelkedett ki, azonban kezdettől fogva elszakíthatatlan kapcsolatban áll vele. Onnan szerezte be táplálékát, az ott előforduló anyagokat használta fel céljaira. Ez kezdetben békés és kiegyensúl yozott, bár küzdelemtől nem mentes kapcsolat volt. Az emberi faj a népesság gyarapodásával, a társadalom és a technika fejlődésével mind tudatosabban igyekezett saját céljaira felhasználni, majd pedig egyre nagyobb mértékben átalakítani környezetét. Már nemcsak azt fogadja el, amit a természet önként nyúj t, hanem céltudatos természetátalakító munkát végez. Termővé teszi a földeket, háziasítja az állatokat, ásványkincseket termel ki, folyókat szabályoz, erdőket irt és egyre több, egyre nagyobb arányú természetformáló munkát végez. A jelenben már hatalmas városok terpeszkednek a hajdani erdők, mezők helyén. Mindenütt szántók, gyártelepek az egykori rétek, mocsarak helyén. Mindenhol mesterséges környezet, amelyet mesterségesen kell fenntartani: növényvédőszerekkel, műtrágyázással, talajvízszabályozással, „kártevők" pusztításával. A korábbi kiegyensúlyozott, megújulásra képes kapcsolat egyenlőtlen harccá alakult, amelyben, úgy tűnik, a természet marad a vesztes fél. Jelenleg évente több tucatnyi növény- és állatfaj pusztul ki véglegesen a Földről környezetük megváltoztatása vagy teljes elpusztítása miatt. Sajnos, az ember arról már megfeledkezett, hogy a természet nem ellenfél, hanem az ember mint biológiai lény számára egyúttal nélkülözhetetlen környezet is. Hovatovább nincs tiszta ivóvíz: a mezőgazdaság és az ipar mindent használhatatlant elszennyez. Lassan már levegőt venni is veszélyes egyes ipari körzetekben: gyárak ezrei ontják a füstöt és a mérgező gázokat. Ha az erdőket közvetlenül nem pusztítják, a savas esők megteszik a magukét: az európai és hazai erdők nagy része már károsodott. A rovarirtó szerek tömeges szabadtéri alkalmazása többek között azt is eredményezte, hogy már alig vannak méhek és más hártyásszárnyú rovarok a növények — és így a gyümölcsfák — megporzására. A talajvizek indokoltnál nagyobb mérvű elvezetése a nyári időszakban a felhasználható talajvízkészleteket végzetesen megcsappantotta, és olyan helyeken is aszály lép fel, ahol az régebben ismeretlen volt. Sorolhatnánk tovább azokat a jelenségeket, amelyek mind egy-egy kapavágást jelentenek az emberiség sírgödrében. Ebből a gödörből még ki lehet mászni. A természetet, a környezetet rongálok nagy része azonban még mindig nincs tisztában a hatalmas veszéllyel. Tevékenységüket, amellyel egyre nagyobb sebeket ütnek az amúgy is végtelenül legyengült természeten, a legkülönbözőbb érdekekre hivatkozva tovább folytatják. Pedig csak egyetlen, közös érdek van: az emberiség érdeke. Ez pedig az, hogy a beteg természetet meggyógyítsa, hogy ő maga is fennmaradjon. Hatalmas feladat ez, a legfontosabbak közé kellene sorolni. De amíg az emberek személyes érdekeik elé nem tudják helyezni ezt a mindenkit egyformán érintő érdeket, addig a helyzet tovább súlyosbodik. Szerencsére már sokan felismerték a veszélyt, több országban hathatós környezet és természetvédelmi intézkedéseket hoztak . Hogyan járulhatunk hozzá a múzeumban a természet „gyógyításához"? Vizsgálati területünkön igazi, romlatlan természeti környezet már alig van. Igyekeznünk kell, hogy legalább ennek a kevés természetközeli állapotban lévő területnek az élővilágát számbavegyük vagy a bekövetkező változásokat nyomon kövessük. Ennek alapján a romló állapotok helyrehozására javaslatot tehetünk. A feljegyzések és a vizsgálati eredmények sajnos, sokszor már csak az