Gáti Csilla (szerk.): A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 54., 2016-2017 (Pécs, 2017)
NEMZETKÖZI KUTATÁSOK - Walterné Müller Judit: „Oroszföldön meggyötörve – Aranyló hagymakupolák vigaszában”. Elhurcolt magyarországi fiatalok szovjet kényszermunkán 1944–1949
A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve ( 2017 ) 566 Többször előfordult az is, hogy színmagyar településekről, vagy találomra hurcoltak el civil lakosokat, mivel a szovjet parancsnokoknak a kvótát, a parancsot, vagyis az előre meghatározott létszámú „német” hadifoglyot / kényszermunkást produkálniuk kellett. „A magyar-orosz határon ki kellett szállnunk, ott pont volt egy asszony egy kisgyerekkel, aki vizet vitt volna. A ruszki épp megint megszámolt bennünket, számolni nem nagyon tudtak, ezért ezt sokszor csinálták. Valahogy nem volt meg a negyvenes létszám, ami kellett volna egy vagonban. Akkor átment a kúthoz a ruszki, és csak úgy elkapta, és elhozta azt az asszonyt. A gyerek sírt, ordított, de hiába, az asszonynak, ahogy volt, el kellett velünk jönnie. És a kisgyerek csak úgy ottmaradt. Hát, ez bizony így volt.” (Schramm Antalné, Arnold Teréz visszaemlékezése ( W. Müller 2009 : 14 ., Bognár 2014) Ilyen és hasonló eseményekről számol be levelében Révai József, a kommunista párt egyik vezetője is az akkor még Moszkvában élő Rákosinak: „A munkabíró német lakosság elszállítására vonatkozó akció sajnos nem járt azzal a hatással, amivel kellett volna járnia. Ugyanis a végrehajtásban megint olyan szerencsétlen peregibek [túlhajtások – B. Z.] voltak, hogy az eredmény: pánik a magyarok közt is, még a tisztességes, hozzánk közel álló elemek is megvadultak. Arról beszélnek, hogy ez ugyanaz, mint amit Hitler csinált a zsidókkal stb. Az történt ugyanis, hogy a parancsnokságok a legtöbb helyen úgy hajtották végre a dolgot, hogy a családnevekből indultak ki és fix kontingensekből. Ha nem volt elég német, vettek magyarokat. Vettek olyanokat, akik egy szót sem tudnak németül, bebizonyítottan antifasiszták, ültek, internálva voltak, mindegy: vitték őket. Előfordult, hogy kommunista párttitkárokat, vezetőségi tagokat, sőt nemzetgyűlési képviselőket vittek azért, mert német nevűek, sőt vittek tiszta magyar nevűeket is. Szóval, kissé sok volt az ilyen akcióknál természetesen elkerülhetetlen helyi túlkapás.” ( Izsák – Kun 1994: 35.) A deportálások nemzetiszocialista és szovjet módszereinek hasonlóságáról így ír Füzes Miklós, a „málenkij robot” kutatásának alapjait lerakó pécsi levéltáros-történész: „Mindkét oldalon begyűjtés, vagonírozás [és tegyük hozzá, mindezt többnyire a megszállt és megfélemlített ország hatóságainak a közreműködésével - B.Z.], táborok, munkára kötelezés és végül népirtás jelentkezik. Utóbbinak csak az eszközei mások. Amott az éheztetés mellett iparszerű tömegmészárlás érvényesült, emitt a kényes munkát a természettel végeztették el.” ( Bognár 2009: 58.) A szovjet rendszer a maga isten- és embertelen, a társadalmi-gazdasági törvényszerűségeknek fittyet hányó, értelmetlen, voluntarista, a „mindenható és mindent tudó” párt által meghatározott tervszámok teljesítésének mindent alárendelő, az emberi életet semmibe vevő gondolkodásmódja világosan megmutatkozik a polgári lakosoknak a „modern rabszolgaságra” történő kényszerítésében is – írja dr. Bognár Zalán történész több tanulmányában is. Az elhurcoltakról sajnos nincsenek megbízhatóan pontos statisztikai adatok, csak hozzávetőleges, és helyenként igen eltérő adatokkal rendelkezünk.
