Gáti Csilla (szerk.): A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 54., 2016-2017 (Pécs, 2017)
MÚZEUMPEDAGÓGIA - Pulszter Zsuzsanna – Burján István – Sárközi Katalin: A Janus Pannonius Múzem Néprajzi Osztályának 2015–2016. évi múzeumpedagógiai, múzeumandragógiai tevékenysége és programjai
A Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának 2015–2016. évi... 531 Miután a Néprajzi Osztály külön erre a célra szentelt múzeumpedagógiai helyiséggel nem rendelkezik, a foglalkozások helyszíne legtöbbször a Baranya népművészete című állandó kiállítás első terme, aminek a hátrányai mellett éppúgy vannak előnyei is. A kiállítás alapvetően nem úgy van kialakítva – 20 évvel ezelőtt ez nem is volt elvárható –, hogy múzeumpedagógiai foglalkozásoknak is megfelelő helyszínt biztosítson, így például az állagmegőrzés szempontjából egyes kreatív foglalkozások (festés, nyomatkészítés, cukormázas mézeskalács díszítés) esetében kifejezetten előnytelen, hogy a terem padlószőnyeg-borítású. A múzeumpedagógiai helyiség hiányának további következménye, hogy amikor a teremben foglalkozás zajlik, az egyéni látogatóknak el kell haladniuk a programon résztvevő csoport mellett, s hogy a rendezvényt ne zavarják, az első termet ilyenkor csaknem teljesen ki kell hagyniuk az állandó kiállításba érkező vendégeknek. Ugyanakkor a csoportokkal való foglalkozás szempontjából a népi kultúra mai látogatókhoz való közelebb hozását segíti, hogy a kiállított tárgyak és a tárlat maga olyan miliőt teremt, amely könnyebbé teszi a gyerekek számára a látottak-hallottak befogadását, s gyakran a kiállítás egyes tárgyai, tárgycsoportjai, képei, tablói maguk is az éppen aktuális téma szemléltetőeszközeivé válnak. S ha már az eszközökről esett szó: a néprajzi kiállításban a foglalkozások során a legfőbb eszköz, amely a népi kultúra és azon keresztül a jelenkori kultúra megismerését és megértését szolgálja, maga a foglalkozást vezető muzeológus – aki ilyen alkalmakkor a múzeumpedagógus szerepében találja magát. E tekintetben a Néprajzi Osztályon olyan szerencsés helyzet állt elő, hogy a néprajzos muzeológusok rendelkeznek pedagógiai ismeretekkel és a kellő elhivatottsággal ahhoz, hogy múzeumpedagógiai keretek között adják tovább ismereteiket. Noha bizonyos megközelítésben a múzeum úgy tűnik fel, mint „ a kulturális örökségünket a maga valójában bemutató gyűjtemény ” (Kárpáti 2009: 30–31.), a valóságban azonban a múzeumi környezet eredeti kontextusukból kiragadott kulturális elemekkel dolgozik, amelyek a muzeális intézményekben újrastrukturálódnak, és új funkciókban, például a tanítás és tudásátadás kellékeiként jelennek meg. A formális oktatási intézményekkel való együttműködésen alapuló múzeumpedagógiai programok során rendszerint utalunk a tárgyak, jelenségek hiteles, de valóságos funkciójából kiemelt voltára, s igyekszünk megismertetni az eredeti használat helyét, módját, hátterét. Ugyanakkor úgy véljük, „hogy a múzeumnak a gyermeklátogató számára – bizonyos értelemben – a játéktér folytatásának kell lennie. Olyan helynek, ahol jó lenni, és ahol a tevékenységben a szellemi erőfeszítés mellett mindig egy kicsivel több az öröm: a felfedezés, a ráismerés, a rácsodálkozás öröme.” ( Harangi 1993: 34.). Úgy tűnik, Foghtűy Krisztina 1993-as szavai még ma is igazak: „A múzeumpedagógia értelmezése
