Vándor Andrea szerk.: Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 50-52/2 (2005-2007) (Pécs, 2008)

Kovács Orsolya: Hidassy Pillo Sándor (1884-1973) működése a Zsolnay gyárban

Zsolnay gyári pályafutása alatt igen jó kapcsolatban állt művész kollégáival, egyébként is széles baráti köre volt. Tevékenysége arra az időszakra esett, amikor a szecesszió legerőteljesebb, stílusteremtő hulláma lezajlott és egy, az 1920-as évek elejéig tartó átmeneti időszak következett. A szecesszió esztétizált világképe túlságosan elitistának, az általa teremtett tárgyi világ túlságosan költségesnek bizonyult. A Zsolnay gyár pompás eozin dísztermékeivel kapcsolatban is megjelentek olyan hangok a közvéleményben, hogy azok inkább a külföldi vevők vastag pénztárcájához méretezett igényt elégítik ki. A szecessziós mozgalom elveszítette önmagát programszerűen megújító karakterét, vezető képviselői, mint Otto Eckmann, Emil Gallé, Siegfrid Bing, Joseph Maria Olbrich 1902-1908 között eltávoztak az élők sorából. A gazdasági életben háttérbe szorult az exkluzív kézműves munkák jelentősége, és nőtt az igény a tömegesen előállítható, gazdaságos és jó minőségű tárgyak iránt. Megjelent egy új generáció, amelynek képviselői az esztétikai igényességet és a gépesítést nem egymást kizáró ellentétként, hanem egy új szintézis lehetőségeként fogták fel. Peter Behrens, Walter Gropius, Mies van der Rohe, Le Corbusier, a modernizmus emblematikus alakjai képviselték ezt az új irányvonalat. A művészeti élet szereplői Magyarországon is a szecesszió lecsengéséről beszéltek, amelyet most túlzásba vitt dekorativitásáért és „naturalizmusáért" kárhoztattak. Ez utóbbi alatt azt értették, hogy a túlságosan sok, közvetlenül a természeti formákból nyert inspiráció háttérbe szorította a művészi kifejezés autonóm formáit. Kozma Lajos a Magyar Iparművészet 1913-es évfolyamában már arról értekezett, hogy e túlzásba vitt naturalizmus és ornamentalizmus hatására jött létre a „geometrizáló anyagszerű művészet", amely viszont sematikussá és lélektelenné vált. A közelmúlt fejleményei megelőzik azt, aminek a közeljövőben létre kell jönnie: a formaalkotó művészetet.

6 A szecesszió dekoratív törekvéseit már 1910 körül az anyagszerűség új követelménye váltotta fel, amely mindenekelőtt a technikának az anyagból fakadó formai vonatkozásait kérte számon. Főként a francia kerámiaművészetben jelent meg határozott irányzatként az a felfogás, amely a redukált formának a mázak által élettelivé tett változatait részesítette előnyben. E kolorisztikus, a felületek színhatásait kiaknázó törekvés azonban csak folytatása volt mindannak, ami már a 19. század második felében a modern kerámiaművészet legfontosabb ismertetőjeleként mutatkozott meg. Alexander Schmidt az 1878-as párizsi világkiállításon Theodor Deck által bemutatott kerámiák kapcsán lelkendezve írt arról, hogy Deck kerámiáinak színgazdagsága vetekszik a legjobb festők koloritjával. Richard Bottmann pedig a kolorisztikus elvet mint a modern kerámiaművészet alapját határozta meg. Horst Makus szerint ezt értelmezhetjük a felületképzés elveként is, amely a korszaknak a művészi Ml 1913.307. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1 219