Vándor Andrea szerk.: Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 50-52 (2005-2007) (Pécs, 2008)
Ferkov Jakab A mohácsi halászat változása
abálnak a laptárosnak, hogy álljon meg és kihúzzák a bekerített halat. A kerítőháló rendkívül hosszú, gyakran a 120 m-t is meghaladja. Húzása nehéz, ezért bőrből készült hám segítségével ún. nyaksival húzzák. A hal hálóból való kiszedése után újra rendbe teszik, azaz „tercölik" a hálót és kezdődhet az újabb húzás. Ezzel a szerszámmal éjjelnappal lehet dolgozni. Kopácson általában 12 fős volt a nagyhálós halászbokor. Tagjai a következők voltak: 1 botos, 1 halászmester, 1 köteles, 1 vajda és 8 legény. 2 9 Az előzőnél sokkal kisebb a balinháló, hossza általában nem haladja meg a 80 m-t. Használata hasonló a kerítőháló használatához, de már két ember is elég a kezeléséhez. Egy a parton van, a másik pedig csónakkal a vízben kerít, de keríthetnek úgy is, hogy mindketten csónakból dolgoznak. A balinháló szintén tükrös szerkezetű, ezért a hal kiszedése néha sok időt vesz igénybe. A kifogott halat az értékesítésig a nagybárkában — más néven bőgősbárkában — illetve kisbárkában vagy nyargaló-bárkában tartották. Mennyiségét is e szerint adták meg. A pluntra egy nagybárka mennyiségű hal volt, a laptató-bárka a pluntra fele volt. A hálót régen a halászok maguk vagy a családtagjaik kötötték és javították. A kifuserált hálót sem dobták el, másodlagos felhasználásban, pl. törlőrongyként még sokáig használták. Más részeit — ólmot, párát — ha már nem volt szükségük rá, eladták más halászoknak. Ma már megveszik a kész hálót. Egy kb. 80 méteres háló ma 30-35 ezer forintba kerül. Ehhez jönnek még a különféle tartozékok, amelyeket ha nem a halász állít össze, újabb 10 ezer forint költséget jelentenek. Ezeknek a hálóknak az anyaga viszont már sokkal tartósabb, a szárítást sem igénylik annyira mint a régi, kenderből készült hálók. A hivatásos halászok mellett létezett az ún. paraszthalászat is. Ez azonban idővel tiltott lett és a paraszthalászok, melyek közé a víz menti lakosság is tartozott, ha tovább folytatták ezt a tevékenységet, orvhalásszá váltak. Ezt a „szabad halászatot" főleg a Mohácsi-sziget lakossága űzte és megvoltak a maga sajátosságai. A következőkben nézzük meg ezeket is. Az ilyen halászat ritkán történt a folyón, többnyire inkább az ártérben űzték. A Mohácsi-szigetben egykor rengeteg ún. vadvíz volt, és mint ahogy már utaltam is rá ezek tulajdonjogával illetve az ezekben való halászat jogával kapcsolatban a XIX. század végén perre mentek a pécsi püspökkel. A lecsapolások után is maradtak még vizek a laposokban, kubikgödrökben — főleg az áradások után — és a kanálisokban, de a legjelentősebb a Kanda-fok és a Riha-tó volt. Persze a Duna mohácsi oldalán is megmaradt az árterület, és ott is folyt még sokáig a „szabad halászat". — 29 Lábadi K. 1994. 63-64. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1 122