Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 46-47 (2001-2002) (Pécs, 2003)

Történettudomány - Surján Miklós: Bibliával a gettóba. Egy elfelejtett pécsi tanárnő, Lénárt Franciska élete

160 A Janus Pannonius Múzeum évkönyve 46-47 (2001-2002) sülhetünk. A helyi napilap a szörnyűségekről mélyen hallgatott. 1944. június 29-én hajnalban jött a parancs, hogy a zsidóknak át kell költözni a „deportációs táborba", a Lakits laktanyába. Miután a legdurvább eszközöket, a legmegalázóbb személyi motozást is igénybe vették, hogy az esetleges elrejtett értéktárgyakat elkobozzák, és szinte minden holmit, csomagot elvettek, áthajtották a gettó lakóit a gettó nyugati bejáratától a laktanya keleti bejáratáig, ahol őrzésüket csendőrök vették át. Utolsó pécsi napjaikat embertelen körülmények között, a trágyás istállókban töltik. Majd július 4-én, kedden bevagonírozták őket, s az első szerelvény elindult ismeretlen célja felé. (48) Hogy túlélte-e a beteges, törékeny asszonyka és idős anyja az utazás borzalmait a 80-90 emberrel telezsúfolt marhavagonokban, nem tudhatni. De aligha kétséges, hogy ha meg is érkeztek, hová vezetett útjuk a vasúti rámpáról... Hadd idézzem most az Imitatio Christi halálról szóló 23. fejezetének néhány gondolatát. Talán ezeket olvasta Franciska, készülvén a nagy utazásra: 1. Itt igen hamar véged lesz; lásd azért, miképp végzed dolgaidat. 2. Ma él az ember, holnap elenyészik. 3. Mikor pedig szem elöl eltűnik, hamar feledésbe megy. 41. Ki emlékezik meg rólad holtod után, vagy ki imádkozik majd éretted

1

? (49:53) Valóban, Lénárt Franciskára ma már alig emlékszik bárki is. Csak az 1945-ben kiadott, a zsidó áldozatok névjegyzékét tartalmazó Könnyek könyve őrzi még emlékét. (50) A 45. oldalon olvasható egymás alatt a két név: Lénárt Franciska özv. Lefkovics Manóné. Epilógus Az 1944. július 6-án megjelenő lap az alábbi módon ad hírt a gettó megszűnéséről: „Üresen áll a pécsi gettó. Egyik múltkori számunkban már jeleztük, hogy a sárga csillag viselésére kötelezett zsidók zárt települő helye, a gettó rövidesen megszűnik... Azóta az események úgy fordultak, hogy a gettó ma már üresen áll, a keresztény családok azonban nem mutatnak nagy hajlandóságot arra, hogy oda visszatérjenek..." (51) A cikkben szó esik a zsidók által visszahagyott holmik sorsáról, a megtalált élelmiszerkészletekről, értéktárgyakról és készpénzről, csak arról nem, hogy mi lett a sorsa a több mint háromezer pécsi zsidó polgárnak, hová vitték őket, mi vár rájuk. Még annyi fáradságot sem vett a hatóság, hogy valamiféle hazug magyarázatot adjon. Hallgatott. És csendesek voltak az elnéptelenedett házak, utcák is. Csupán a visszamaradt zsidó holmikat számba vevő bizottság emberei tűntek fel olykor-olykor nappalonként, s a fosztogatók éjszaka. Pár nap múltán a Város elszállíttatta a kereskedelmi középiskolának szánt, akkor még csak részben kész Rét utcai iskolaépületbe (52) mindazt, amit a lakásokban találtak, s a kiürült gettó, annyi nyomorúság, megaláztatás és szenvedés színhelye lassan újra benépesült. A Rét utcai épületet a bevonuló szovjet hadsereg lefoglalta hadikórház céljára. Achátz Imre az iskola igazgatójának megbízásából 1945 őszén, nyomban a szovjet hadikórház kiköltözését követően végigjárta az üres épületet. Azt kellett megállapítania, hogy lenne-e lehetőség az épület iskolai célokra történő igénybevételére (akkor ugyanis már hosszabb ideje nem volt önálló épülete az intézménynek, éveken át két-három helyen működött szertárak, felszerelés nélkül.) Elmondása szerint (16) elképzelhetetlenül mocskos állapotban hagyták vissza az oroszok. Helyiségről helyiségre mindent megnézett, így eljutott azokba a termekbe is, ahol az egykori gettóban hagyott tárgyakat őrizték. Csupa limlom, selejtes bútor, szemét. О, a szenvedélyes könyvgyűjtő hiába kutatott könyvek után, nem látott egyet sem. Azaz mégis: az egyik sarokban mintha feküdt volna egy. Odament, felemelte. Megdöbbenéssel vette kézbe: az a könyv volt, amelyet Lénárt Franciskának utolsó kérésére odaadott, s melyről Franciska ír is Bay Ferencnek: Gregorovius: Wanderjahre in Italien című könyve. (6/4) Mintha az élettől búcsúzó tanárnő nem akart volna adósa maradni senkinek sem, s ezt is vissza kívánta volna juttatni eredeti tulajdonosának. Achátz Imre mindmáig megőrizte a könyvet. Amikor megtudta, hogy Lénárt Franciska életrajzát írom, elhozta nekem. S a gettót megjárt könyv - kötéstáblájának belső oldalán a saját kezűleg ceruzával beírt L. E monogrammal - most engem emlékeztet hajdani olvasójára. Habent sua fata libelli...