Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 43 (1998)( Pécs, 1999)

Néprajztudomány - Bosnyák Sándor: A mohácsi hajósok, komposok és gátmunkások meséi Ii.

A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 43 (1998) 243-257 Pécs, 1999 A mohácsi hajósok, komposok és gátmunkások meséi II. BOSNYÁK Sándor Bevezetés Harminckét évvel ezelőtt tettem közzé (BOSNYÁK 19Ó7) hetven rövid mesét, mondát s igaz történetet a mohácsi hajósoktól, komposoktól s gátmunkásoktól. A gyűjtést nem néha-néha megjelenő idegenként végeztem, hanem olyan emberként, aki ebben a közösségben született, aki nap mint nap együtt élt velük, s aki gondjaikat-bajaikat testközelből ismerte. S később is, amikor a sors más helyre sodort, s újra és újra hazamentem, nem mesemondóimat kerestem, hanem a gyermekkorom óta ismert Palcsi bácsit, Feri bácsit s Gyuri bácsit. Az elsődleges cél nem a gyűjtés volt, hanem az együttlét, s a mesék, amelyek a beszélgetések során lejegyzésre kerültek, ezeknek a meghitt látogatásoknak az emlékei. A mesemondók mind-mind közeli s távoli rokonok: apám, anyám, nagyanyám, sógor, koma, mind-mind bezdániak, akik a második világháború, után szülőföldjük elcsatolása után újra hazátlanokká váltak, s a többi bezdáni hajóssal együtt - száznál többen - Mohácson telepedtek le. 1944-ig a dunai hajósok - elsősorban az uszálykormányosok és a matrózok - kilenctizede bezdáni volt (mint ahogy a fűtők Hartáról verbuválódtak), a bezdáni meséket, mondákat, hiedelmeket hozták magukkal. Az uszályokon éltek; egy uszályon a kormányos és a matróz a családjával, gyakran hatan-nyolcan, s egyszerre hatnyolc uszályt vontatott a hajó; egyik uszályról a másikra átmentek, beszélgettek; ha a vonta megállt, a férfiak kimentek a közeli faluba egy-egy pohár bort meginni. Ha több napig tartott a ki- és berakodás, kimentek a piacra, az üzletekbe, s idegen emberekkel is kapcsolatba kerültek. Apám (s valamennyi férfi adatközlőm) minden Duna menti nép nyelvén beszél, legalábbis olyan szinten, hogy meg tudja értetni magát, így a világ, amelyet a paraszti környezetükből magukkal hoztak, egyre tágult és tágult, kiléptek a faluból, s kiléptek az országból, megfordultak Európa nagy városaiban, Regensburgban, Passauban, Bécsben, s amikor sok-sok hónap után hazakerültek, ők adtak hírt arról, hogy mi van határainkon túl. A határokat szent tisztelettel emlegették, tudták, hogy Nagy Lajos király idejében a Duna alsó szakaszán Vidinnél, később Orsovánál, s még később, 1920 után Bezdán és Mohács közé került a határ; a Duna felső szakaszán Szent László királyunk idején az Enns folyó torkolatánál, később Dévénynél, s még később Rajkánál lett a határ. Az Óperencián túl (ebben a regei megközelítésben) nemcsak azt jelenti, hogy Alsó-Ausztriában az Enns vonalán túl, hanem elsősorban azt, hogy a magyar határon túl, s lehetséges, hogy a szókapcsolat (Ober Enns) nem Ausztriában állomásozó huszároktól, hanem a honfoglalást követő századok csatározásainak idejéből ered. (KUNSZERY 1964. 348-349, DÖMÖTÖR 1948. 235249.). Akárhogy nézzük is: a szókapcsolat mesei értelméhez (Óperencián - túl = a világon, amelyet ismerünk, amelyben eligazodunk, s amelyben otthon vagyunk - túl) közelebb áll a „magyar határon túl" jelentés. A Duna alsó szakaszán Vidinnél volt a magyar határ, s azt is tudják, hogy Vidin környékén még a századfordulón is voltak olyan falvak, amelyeknek a lakói bolgárul beszéltek, de magyarnak mondták magukat. A Duna mellett Brailától Orsováig, s a szerb oldalon is végig mindenhol találkoztak magyarokkal. A legújabb néprajzi gyűjtések is igazolják, hogy a moldvai csángók nemcsak Adjudig, s Ploskucénig élnek kisebb-nagyobb csoportokban, hanem egészen a Dunáig. Bráila környékén több olyan falu is van (pl. Romanu), ahol tíz-tizenöt csángó család lakik. A Duna minden városa, minden köve, s minden fája a magyar történelmet juttatja eszükbe. Belgrád - s a déli harangszó - nándorfehérvári győzelmet, Zimony Hunyadi János halálát, Orsova a menekülő Kossuth Lajost, s a Szent Korona elásását, a Kazán-szoros Széchenyi István folyamszabályozó munkáját, Tolna - háromszáz éves tölgyfájával - a táborozó kurucokat, a Csele patak II. Lajos királyunk halálát juttatja eszükbe. S a regék és emlékek minden szava mögött csendesen izzó hazaszeretet parázslik. A második világháború után, amikor Németországból - két éves fogság után - jöttek hazafelé, Dévénynél (ami akkor már nem is volt magyar határ) kicsordultak a könnyeik, s meghatódva mondták: „A levegő is más, mer' ez má' Magyarország". S másokról elmondták azt is, hogy amikor orosz fogságból hazatértek, letérdeltek és megcsókolták a földet. Világjárt emberek, de ugyanúgy gondolkodnak, ugyanúgy éreznek, s ugyanúgy képzelik a világ s a