Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 39 (1994) (Pécs, 1995)

Természettudományok - Bálint Zsolt: Adalékok a Balkán boglárkalepke-faunájához (Lepidoptera, Lycaenidae)

74 A Polyommatus escheri es P. dorylas elkülönült ágai A P. dalmaticus az <?jr/?<?n'-csoport legkeletibb képviselője, amely morfológiai bélyegek alapján is jól elkülöníthető nyugati rokonaitól (BÁLINT 1985b). Elterjedése a Balkánra szorítkozik, bár valószínű hogy a taxont kimutatják majd Anatóliából is [KOCÁK (1983: 36) kérdőjeles fajként idézi]. A fajt több orosz publikáció is említi az uráli sztyeppvidékről de az adatok minden bizonnyal téves határozásokon alapulnak (talán P. eroides

1

!), hiszen a legújabb kutatások nem erősítették meg előfordulását (KORSHUNOV 1972: 364.). A csoport talán egy virágzás előtt lévő leágazás a polyommatinik fiietikus fáján, az „ősfaj" már számos allopatrikus alakra szakadozott (Atlas, Ibériai-félsziget, Dél-Franciaország, Appeninnek, Alpok és Balkán). A P. escheri és rokonsági köre mediterrán unikum, akárcsak a P. dorylas fajcsoport. Ez utóbbi legexpanzívabb faja a P. dorlyas, de fiietikus vonala a Mediterráneum nyugati felében ugyancsak több allopatrikus leányfajra szakadozik (AISTLEITNER 1986). Areájukat keletről a Kaukázus és a Zagrosz vonala zárja le, amelyek mögött már megjelennek azok a polyommatini csoportok, amelyekből mindkét-csoport leszármaztatható (vö: BÁLINT 1992). A barna Agrodiaetusok ágazatai A legelőször leírt barna, a hátulsó szárny fonákján teljes fehér sávot viselő ,Agrodiaetus" alak, a ,JLycaena ripartii" Freyer, 1830 típuslelőhelyét a leírója Andalúziaként jelölte meg. Hasonló alakok elszigetelt és szétszórt populációi az Ibériai félszigettől kelet felé egészen az Altáj vidékéig húzódnak, érintve a teljes Mediterráneumot és a Kaszpi tenger vidékét. A barna Agrodiaetus-ok taxonómiája igen bonyolult és az egyetlen, a csoporttal foglalkozó igényesebb munka (LESSÉ 1960) citológiai vizsgálatok eredményeire alapul, így az gyakorlatban (faunisztikai és ökológiai munkák) csak kevéssé alkalmazható. A csoport képviselőit általában ripartii-ként szerepelnek a különböző faunisztikai munkákban. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy szinte hasonló módon fedi a r/parft'í-izolátumok füzéréből álló areát egy másik, a ripartii-hoz igen közelálló faj, a P. admetus-csoport areája, amely hasonló szerkezetű. Ez a két alak a faunisztikai munkákban sokszor összekeveredik, hibásan kerül meghatározásra, hiszen morfológiai bélyegeiket senki sem elemezte. Jó példa erre a krími „barna Agrodiaetus", amelyet számos forrás ripartii-ként emleget (NEKRUTENKO 1985), pedig az sokkal inkább egy harmadik faj, az alcestis (Zerny, 1932) rokonsági körébe tartozik. Az alcestis és az admetus izolátumok ugyancsak fedik egymást, vagy allopatrikus fajaik fordulnak elő füzérszerűen (pl. Ibériai félsziget és Déli-Alpok, Itália, lsd. BALLETTO, TOSO 1979, LESSÉ 1961). A balkáni fehércsíkos bundásboglárka populációk helyzete hasonlóképpen bonyolult, mivel ott mindhárom csoport sokszor szimpatrikusan is jelen van (pl. Macedonia, Peloponnészosz) és valószínű, hogy ezeken a helyeken természetes hibridek is megjelennek. Ezt a nagy taxonómiai bizonytalanságot a numerikus taxonómia módszereinek alkalmazásával és a populációk ökológiájának alapos ismeretével lehetne megszüntetni. Polyommatus eroides csoport Sajátos, izolált helyzetű a balkáni-kisázsiai P. eroides csoport, amelyet ugyancsak számos, taxonómiailag is jól elkülöníthető izolátum alkot. Testvércsoportja, a P. eros-ágazat ugyancsak hasonló felépítésű. Mindkettő tulajdonképp a belső-ázsiai magashegységekben még széles körben elterjedt erotides (Staudinger, 1892)-komplexum lefűzodese (BÁLINT 1992), de míg az eroides csoport biotópválasztásában oreális-xeromontán jellegzetességeket mutat, addig az európai erős már kifejezetten oreális-tundrális jelenségként értelmezhető. (így az ibériai P. nivescens Keferstein, 1851 sokkal inkább a balkáni xeromontán eroides-menelaos csoportból, mintsem az alpesi eros-ból vezethető le.) A belsőázsiai alakok még mindkét bióm felé megtartották affinitásukat, ezen túl szinte teljesen meghódították az eremiális biotópokat is (lsd. BÁLINT 1992). Kitekintés A Balkán faunatörténeti szempontból tehát igen fontos terület. Amíg Európa nagy részén a melegebb intergalciálisokban és a korai pleisztocénben erős beerdősülési tendenciák mutatkoztak, addig a Balkánon a boreális bióm térhódítása mellett, főként orografikus okokra visszavezethetően számottevő arboreális, az oreális biómba tartozó refúgiumterület maradt fenn (VARGA 1972, 1976). Az oreális fauna xeromontán és alpin típusra osztható, ezek mindegyike egy-egy zonális, ugyancsak arboreális bióm felé mutat affinitást: a xeromontán az eremiális (VARGA 1976), míg az alpin típus a tundrális felé (VARGA 1989). Az oreális fauna a palearktikum nyugati felében csak másodlagos szerephez jut, de jelentősége igen nagymérvű, különösen ha tisztában vagyunk számos széles körben elterjedt faj eredetével (vö: VARGA 1976). A Balkán átmeneti állapotot tükröz amely köztes földrajzi helyzetéből fakad. Ennek az átmeneti állapotnak köszönhetően soha nem szűnt meg a Balkán közvetlen kapcsolata sem Európa nyugati felével (lsd. VARGA 1975: Erebia és különböző alpin Lepidoptera fajok