Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 39 (1994) (Pécs, 1995)

Néprajztudomány - L. Imre Mária. Szakrális táj és kultusz a pécsi egyházmegyében I. Csodaforrások és szentkutak

A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 39 (1994) 197-211 Pécs, 1995 Szakrális táj és kultusz a pécsi egyházmegyében I. Csodaforrások és szentkutak LANTOSNÉ IMRE Mária Szakrális táj és kultusz címmel sorozatot indítunk, melyben a vallásos népélet szellemi és tárgyi összefüggéseit vizsgáljuk. A szakrális hagyományok mindenkori interetnikus kölcsönhatásait figyelembe véve, kutatásainkat a pécsi egyházmegyében nemcsak a magyar, hanem a nemzetiségi lakosság körében is végeztük. Fontosnak tartottuk a hagyományok változásának vizsgálatát. Sorozatunkban a továbbiakban foglalkozni kívánunk a szakrális épületek: kápolnák, kálváriák, temetők, átmenti szobrok és keresztek néprajzával, Szűz Mária és a védőszentek helyi kultuszával, a vallásos ábrázolások ikonográfiájával, valamint az egyházmegye vallásos kiadványaival. A Tolna és Baranya megyét magába foglaló pécsi egyházmegye népességi összetételét tekintve sajátos régió. Szakrális táji övezeteinek kialakulását egyháztörténeti tényezők és a sokféle nemzetiség eltérő vallási szokásai egyaránt formálták.

1 Vizsgálódásunk a katolikus népélet és környezet összefüggéseire irányul, a hagyomány és a változó szokások jegyében. Egyházmegyénk határai az évszázadok során többször változtak

2

. Kutatásunk a jelenlegi egyházmegye területére korlátozódik. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy bizonyos búcsújáróhelyek és kisebb lokális kultuszközpontok vonzáskörzete sok esetben túlmutat az egyházmegyei határokon. Jelzésértékű, hogy az 1950-es évekig még élő szokások emlékanyagában, így különösen a csodaforrások és szentkutak esetében, helyenként számos paraliturgikus vonás is fellelhető. Röviden szólnunk kell arról, hogy a témát a magyar szakirodalom néhány kivételtől eltekintve

3 főleg a búcsújáróhelyekhez kapcsoltan vizsgálta

4

. A német nyelvterületről ide vonható párhuzam erősíteni látszik, hogy a természetben található kultuszhelyek: fák, források stb. tisztelete ősibb hagyományra vezethető vissza, és szakralizálódása későbbi fejlemény.

5 Kísérletünk a téma feldolgozására nemcsak az egykori hagyományra irányult, hanem utalt arra is, hogy az újjáéledő tradíció helyenként ismét közösségformáló szerepet tölthet be. A víz és forráskultusz történeti hátteréről, szimbolikájáról A szakrális tájak egyik legősibb kultuszhelye a forrás és a kút. A belőle fakadó víz gazdag szimbolikája ismert már az ókori görögök, rómaiak és a germánok panteisztikus, mitologikus felfogásában. A forrás vize a Biblia szerint az örök, soha be nem fejeződő élet szimbóluma, egyúttal az újjászületés jelképe. Figyelemreméltó, hogy a víz, a források és a kutak nemcsak filológiailag és képileg, hanem a hozzájuk fűződő kultusz tartalmában is rokonok. A „megismerés kútforrása", „a tekintet, a nézés kútja" - mivel a héberben ugyanaz a szó jelöli a kutat és a szemet is - áldást üdvösséget, megtisztulást jelent.

6 Számos ó- és újszövetségi példát említhetnénk. Elizeus próféta ezt mondja az arámi vezérnek, a leprás Naámánnak: „Menj, fürödj meg hétszer a Jordánban, és fölépül a tested, tiszta leszel" (Kir. 2.5). Jézus a híres ókori gyógyfürdőben, a Beteszda tónál gyógyítja meg a béna embert (Jn. 5.1)... s vakot, miután sarat kent a szemére, elküldte, mosakodjon meg a Siloe tavában, s a vak visszanyerte látását (Jn. 9.1-). A keresztség ősi módozata, a víz alá merífkezés bizonyos felekezeteknél, szektáknál élő szokásként megmaradt. A népi vallásgyakorlatban a búcsúkeresztség, a vízzel való meghintés korábban ismert volt a búcsújáróhelyeken, így pl. Andocson, Radnán, Mátraverebély-Szentkúton, Búcsúszentlászlón, Csatkán. Ennek keretében kapott jelentőséget a háromszori leöntés, a Szentháromság (az Atya, a Fiú és a Szentlélek) nevében. Emléke vizsgálati területünkön is fellelhető. A víz mint őselem a teremtés, nemzés forrása.

7 A fent említett példáknál fontos a metamorfózis mozzanata. A vízben való mosakodás, a vízzel való meghintés nemcsak az isteni kegyelemben való újjászületésre, a bűntől való megtisztulásra utal, hanem analógiás értelemben Jézusra, Máriára és a védőszentekre is vonatkoztatható. így pl. Szűz Mária a soha el nem apadó forráskút, a tisztaság, a szeretet, az irgalom és a kegyelem forrását testesíti meg. Az apokrif népi imaformulákban visszatérő a tisztulás és a víz (forrás, kút) motívum összefüggése: