Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 37 (1992) (Pécs, 1993)

Természettudományok - Bálint Zsolt: Egy xeromontán boglárlepke: a Plebejus pylaon (Fischer von Wadlheim, 1832) és rokonsági köre (Lepidoptera: Lycaenidae), III. A csoport filogenetikája és állatföldrajza

A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 37 (1992) 45-64 Pécs, 1993 Egy xeromontán boglárkalepke: a Plebejus pylaon (Fischer von Waldheim, 1832) és rokonsági köre (Lepidoptera, Lycaenidae), III.* A csoport filogenetikája és állatföldrajza. BÁLINT Zsolt BÁLINT, Zsolt: A xeromontane lycaenid butterfly species: Plebejus plyaon (Fischer von Waldheim, 1832) and its relatives. Part III: The phylogeny and biogeography of the group. The phylogenetic relationships of the Plebejides taxa are clarified by cladistic methods. The speciation and biogeographic history of the group is discussed. Notes on the dynamism and the coolescence of the phyletic branches are given. Detailed English summary and list of references close the work. A Plebejides alnem filogenetikája A Plebejides-csoport taxonjainak közelebbi rokonságára már a klasszikus szerzők is fölfigyeltek: BOISDUVAL (1840), HERRICH-SCHÄFFER, (1843-1856) vagy STAUDINGER und REBEL (1901) Lepidoptera katalógusa a leírt taxonokat egymás mellé vagy egymás közvetlen közelébe helyezi. A rokonsági viszonyok szorosságát FORSTER munkái (1938, 1938a és 1940) egyértelműen tükrözik. A Polyommatini Swainson, 1827 tribusz filogenetikájával még egyetlen lepidopterológus sem foglalkozott. A nagy faj számú, főként nyugat-palearktikus csoport rendszertana még meglehetősen plasztikus (BÁLINT, 1989). A vizsgálatokat hátráltatja az, hogy a nagy morfológiai változatosság ellenére az ivarszervek igen kis variabilitást mutatnak, továbbá hogy a taxonokok ökológiájáról és fejlődési alakjairól igen hiányosak az ismeretek. Tovább lépve, a filogenetikai analízisek szempontjából rá kell mutatni egy fontos és érdekes jelenségre: a legutóbbi időkig praktikus szempontokból a taxonómusok vizsgálatuk tárgyát szinte kizárólagosan külső alaktani bélyegek szerint osztályozták (vö. TEILHARD 1980: 178-184.), rendszereiket ezek vizsgálatára alapozva állították fel. Az így kapott fiietikus fák és azok ágszerkezetei meglehetősen szubjektív módon bontakoztak ki a külső, a tárgyhoz objektív módon újra közelítő és kérdést felvető kutató előtt. így, a fiietikus fa ágszerkezetében a rokonsági kapcsolatok távolságai, a morfológiai bélyegek taxonómiai értékeinek súlya stb. újból és újból megkérdőjelez hetővé vált, és jórészt attól függött, hogy a kutató milyen A dolgozat I. része A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 35 kötetében (33-69. oldal), II. része a 36. kötetben (37-48. oldal) jelent meg. Az ábrák és jegyzetek számozása a 3 részen keresztül folyamatos. anyaggal és módszerrel dolgozott. Jó példát szolgáltatnak erre az általunk tárgyalt palearktikus Polyommatini-k, amelyek rendszertana olyannyira képlékeny, hogy mind a mai napig nem rajzolódott ki előttünk rokonsági kapcsolataik természetes szerkezete. A Plebejides fajokat vizsgálva érdekes jelenségre lettem figyelmes: a taxonok szigetszerű, szakadozott elterjedéséhez egy-egy izolált, autochton oreális fauna rendelhető (vö. II. rész: A Plebejides taxonok élőhelye, repülési ideje és a kisérő boglárkalepke-fajok). Ez a jelenség nemcsak állat, hanem növénycsoportok esetében is realizálható, a Plebejides (Lepidoptera: Lycaenidae) és a Caprinus (Dicotyledonopsida: Fabaceae) szubgénuszok egybevágó árearajzolatain túl (vö. II. rész, térkép), még egyértelműbb párhuzamok is kimutathatók faji szinten: számos endemikus Caprinus taxonhoz odarendelhető egy-egy Plebejides izolátum. Az A. exscapus-alakkör elterjedése szinte teljesen azonos a P. sephirus alakkör areájávai (165/a és b. ábrák). A kubánvidéki és alsódoni P. sephirus taxonómiai szempontból elkülönül a többi rokon alfajtól (vö. I. rész, 4647. o.), erre a területre egy másik A. exscapus-szal közelrokon faj jellemző, az A. tanaiticus Koch (165/c ábra). Az A. kirpicznikovi Grossh. kiskaukázusi törpefaj a P. sephirus semiturcmenicus-та rímel (165/e ábra). Endemikus Caprinus fajok találhatók az észak-afrikai Atlasz-hegységben, amelyekre analógiaként felhozhatók Afrikából a P. martini ungemachi, a P. allardi vagy a Maurus vogelii, míg az Ibériai félszigetről a P. hespericus (165/d ábra). Milyen másként láthatnánk pl. a Polyommatus csoportot, amelynek képviselői, néhány vagilis, széles körben elterjedt fajt leszámítva, stenochor fajok, ha a morfológiai vizsgálatokon túl a kutatók számára lehetőség nyílna egy-egy revízió alá vett csoport összes taxonjának ökológiáját és teljes környezetét legjobb tudásuk segítségével vallatóra fogni! SCHURIAN (1989) vizsgálatai során a Polyommatus csoport (sensu ELIOT) monofiletikus eredetére mutatott rá a következő bélyegek alapján: 1. a fejlődési alakok (pete, hernyó és báb) hasonlósága; 2. az imágók morfológiai (erezet, illatszőrők, ivarszerv-struktúra, szárnyak rajzolata); 3. a hernyók gazdanövényei Fabaceae-k; 4. az élőhelyek xerotherm-jellegűek; 5. hibridek alkalmi