Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 37 (1992) (Pécs, 1993)

Néprajztudomány - Bálint Zsolt: A moldvai magyar hangszeres népzenei dialektus, I. Bevezetés, hangszerek és hangszeres szokások

180 1.2. Bevezető A Kárpátok keletnek futó folyóvölgyeiben, a Tatros, a Tázló és a Beszterce alsó folyásai mentén, továbbá a Szeret folyó mindkét partján végighúzódó dombok között és a Szeret síkján, a moldvai Mezőségen számos katolikus falut is találunk. Ezen a vidéken még a pogány kunok számára, az árpádházi királyok által alapított milkói püspökség fönntartására, segítségére, és nem utolsósorban az akkori Magyarország határainak védelmére toborzott telepesek, katonák, illetve az azóta eltelt évszázadok során kibujdosott magyarok katolikus vallású leszármazottjai élnek. Ezt a legkeletibb, több etnikumból kialakult magyar népcsoportot a tudomány általában „moldvai csángókénak nevezi. (DOMOKOS 1988, BENDA 1989, MIKECS 1941, LÜKŐ 1936) Archaikus magyar nyelvükkel, szokásaikkal és népművészetükkel számos útirajz és tudományos munka foglalkozik. Népzenéjükre az 1930-as években figyelt föl a zenekutatás, miután Domokos Pál Péter a Magyar Tudományos Akadémián beszámolt moldvai útjáról (DOMOKOS 1981). Domokosnak a moldvai magyarság iránti érdeklődését Bartók „A magyar népdal" (BARTÓK 1924) с munkájában olvasható, moldvai csángókkal kapcsolatos sorok ébresztették fel, ennek nyomán indult Moldvába népzenét gyűjteni (DOMOKOS 1979: 14). Már az 1929-ben gyűjtött népdalok alapján megállapította, hogy Bartók négy magyar népzenei dialektusát egy ötödikkel, nevezetesen a moldvaival kell kiegészíteni (DOMOKOS 1931), majd második, 1932. évi gyűjtésének publikálásakor ezt megerősíti (DOMOKOS 1941: 242.). VERESS (1931) tanulmánya ugyancsak egy ötödik dialektusra enged következtetni. JAGAMAS (1956, magyarul: JAGAMAS 1977) lesz az, aki ezt tételesen, az összehasonlító zenetudomány eszközeivel szemlélteti és be is bizonyítja. Martin a moldvai csángók táncait vizsgálva megállapítja, hogy a tánckincs legnagyobb része a délkeleteurópai-balkáni dialektus képviselője, tehát a fentiekhez hasonló következtetésre jut: a moldvai magyarság tánckultúrája lényegesen különbözik a kárpátmedencei magyarságétól (KALLÓS-MARTIN 1970, MARTIN 1972 és 1979). A moldvai csángók népzenéjét könyvek és cikkek sorozata dolgozta föl, és a gazdag és értékes gyűjtött anyag egy része már közkinccsé is vált (DOMOKOS 1941, DOMOKOS-RAJECZKY 1956 és 1961, FARAGÓ-JAGAMAS 1954, JAGAMAS 1984, JAGAMAS-FARAGÓ 1974, FARAGÓ 1974, KALLÓS 1973 és 1973a, SZEGŐ 1988, VERESS 1989). A moldvai magyarság hangszeres népzenéjéről, hangszeres szokásairól viszont vajmi keveset tudunk. Forrásmunkák és különböző moldvai népzenével kapcsolatos publikációk szerint hangszeres zenéjük jelentős román hatást mutat (v.o. pl.: FARAGÓ-JAGAMAS 1954: 48., SÁROSI 1986: 73., SÁROSI 1988a: 201-202.). Veress Sándor, aki Domokos Pál Péter után, másodikként, de fonográffal elsőként járt Moldvában, a csángók hangszeres zenéjéről a kövekezőket írja: ügy látszik nincs. Nagyritkán akad egy-egy furulyás ember, de nem sokat ér készsége." Majd később: „Ma már csak oláh pásztoroktól, „csobán"-októl hallunk néha furulyaszót. A fiatalság vasárnapi táncához is oláh cigány muzsikusok szolgáltatják a zenét, amire vígan járják a hórát, ami ugyanaz akkor is, habár mint Klézsén például „csárdás" is a neve" (VERESS 1931, továbbá naplóját is: VERESS 1989: 313-314.0.). Pedig hetven évvel Veress előtt a klézsei minoritaplébános Petrás Ince még egészen másképp tudósít: „Söltünek neveztetik a furulya mi ritka legény kinek nincs, ennek hangja hasíttya át az erdőt mezőt..." (DOMOKOS 1979: 1415.). A furulya, vagy tulajdonképpeni magyar nevén szültű vagy süttyű (DOMOKOS 1963) közkedveltségéről nemcsak a közelmúltban elhunyt Lakatos Demeter szabófalvi költő egész sor népies hangvételű, tájleíró és lírai költeménye tanúskodik (LAKATOS 1986: 125-136.), hanem népdal- és balladaszövegek is (pl.: FARAGÓ-JAGAMAS 1954; 112-114. o.). Saját tapasztalataink azt bizonyítják, hogy ma még szinte minden faluban találni egy vagy két, igen jó furulyás embert. Bartók és Kodály a magyar nép hangszeres zenéjének kevesebb figyelmet szentelt, véleményük szerint a magyarság jobban szeret énekelni, mint muzsikálni. Kodály ennek ellenére rámutat a hangszeres népzene kutatásának fontosságára: „Mindazonáltal a benne megőrzött ősi nyomok miatt a legnagyobb figyelemre méltó." (KODÁLYV

ARGYAS 1969: 81.). Az utánuk következő kutató-nemzedékek, Bartók és Kodály munkássága nyomán már a magyar népzene alapjainak ismeretében, jobb fölszereléssel indulhattak gyűjtőútjaikra és juthattak el újabb helyekre. Figyelmük is újabb témák felé fordulhatott. Kutatómunkájuk során kiderült, hogy a magyar nép szereti a hangszeres zenét, s ha módja van rá, műveli is. A moldvai magyarok hagyományaiban - akárcsak a többi magyar népcsoport esetében - elmaradhatatlan a hangszeres zene (Magyar Hangszeres Zene, LPX 18045-47). A moldvai hangszeres zene a székelyföldi és a gyimesitől különálló dialektust képviseli, amelyet itt írunk le és mutatunk be. Ismerete különösen fontosnak tűnik az Erdélyben még napjainkban is virágkorát élő verbunkos-stílus forrásainak vizsgálatához, hiszen a moldvai hangszeres anyagokon még tisztán vizsgálható az ütempár-sorpár-négysoros dallam fejlődési vonal, összefüggések alapján következtetni lehet egyes sorpárok