Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 36 (1991) (Pécs, 1992)

Néprajztudomány - Tóth Judit: Mozsgó és vonzáskörzetének temetkezési szokásai a XX. században

MOZSGÓ ÉS VONZÁSKÖRZETÉNEK TEMETKEZÉSI SZOKÁSAI A XX. SZÁZADBAN* TÓTH Judit A temetkezési szokások gyűjtése a szokáskutatásnak egyik legtöbb leírást, adatközlést eredményező területe. A gyűjtések—az adattárakban lévő pályamunkákkal együtt—felölelik településeink nagy részét, és kiterjednek a határainkon túli nyelvterületre is. Sokkal rosszabb a helyzet azonban, ha a szokások változását szem előtt tartó munkákat keressük. Csak kivételes esetben áll ugyanis rendelkezésre valamely korábbi állapotot rögzítő munka.

1 A temetkezési szokásokkal foglalkozó leírásokban az adatközlők visszaemlékezései nyomán — a visszaemlékezések természetéből következően, sokszor akaratlanul is — ott van az összehasonlítás, mely a gyűjtés idejét néhány éve még a századforduló, ma már egyre inkább csak az I. világháború körüli időszakkal állítja párhuzamba; de általában csak a szokássor bizonyos elemeire vonatkoztatva, következetlenül. Vizsgált területünk a római katolikus vallású Mozsgó, Szulimán, Almáskeresztúr és a református Csertő falu volt. Temetkezési szokásaikról eddig nem jelent meg publikáció, csupán a csertői reformátusság fehér gyászáról vannak adataink.

2 Teljesen feltáratlan viszont a három katolikus település hagyományanyaga. Ezért célunk úgy mutatni be a temetkezési szokások változását, hogy közben — a változásvizsgálatoknál megszokottól hangsúlyosabban — álljon előttünk a hagyományos szokássor is. Az I. világháború körüli időszak leírásánál a mozsgói, szulimáni, csertői magyarok és a szulimáni németek visszaemlékezéseire, a jelenleginél a törzslakosság és a betelepültek különböző korosztályaira és saját megfigyeléseinkre támaszkodtunk. A betelepültek itteni tapasztalatai pedig — miközben rávilágítanak a vidék szokásainak más területekhez viszonyított különbözőségeire—megfoghatóbbá teszik a gyűjtés számára a negyvenes éveket is. Ezelőtt a gazdák, apógárok gyakran végrendelkez*A terepmunka 1980-tól annak az átfogó, néprajzi-szociológiai kutatásnak a részeként folyt, amelynek célja volt megvizsgálni, hogy a négy — nemzetiségében, vallásában, lakosságának eredetében, társadalmi rétegződésében különböző — települést fűzték-e össze közös szálak milyen jellegű a kapcsolatuk ma, s van-e alapja közös közigazgatás alá vonásuknak. Mozsgó magyar és horvát, római katolikus lakossága, Szulimán és Almáskeresztúr sváb, Cserfő református magyar lakossága mellett nagyszámú róm. kat. cselédréteg is megtelepült. A nemzetiségi képet színezi, hogy Almáskeresztúr szinte teljes és Szulimán részben kitelepített sváb lakói helyébe környékbeli sváb és felvidéki magyar népesség került. Sajnos a kutatási eredményeket összegző kötet nem készült el. Ez a dolgozat a szokás-fejezet része. tek tanúk előtt szóban, vagy ritkábban írásban, nehogy családtagjaik még életükben kivetkőztessék őket. A végrendelet írása ma gyakoribb, különösen a betegeknél, gyermekteleneknél vagy azoknál, ahol a jómódú szülők előre sejtik a rokonság marakodását. Ha özvegyen valaki mégis megéri ezt, rossz sorsának megjövendölését gyakran vetíti vissza haldokló társa utolsó szavaiba. „Mikor az uram halódott, a fiamat kikűdte: Most édesanyáddal akarok beszélgemi... Azt mondja énnekem: Te asszony! Te vigyázz ám, mer terád olyan rossz sors vár! Téged beledobnak elevenen a gödörbe! — Mondom: halódik, hát nem... — De, csak nagyon vigyázz, ki ne vetkőztessenek! Mer terád a jó nem vár. — Akkor hármat lehűtt, aztán vége lett. De ezt tudta, hogy énnekem ezt mondta az én uram." A családos asszonyok szóban hagyatkoztak. Ez kisgyermekeik ellátására, esetleg a ruha- és vászonnemű elosztására, de leginkább a felöltöztetésükre, eltemetésükre vonatkozott. Ha valaki hirtelen lett beteg, s még nem hagyatkozott, a családtagok kérdezték meg, van-e kívánsága. Azonban már a férjhez készülő lányokat arra nevelték, hogy időben készítsék el maguk és férjük haláli ruháját. „A feleségem olyan korán kezdte az eltevést, hogy nem ment rá a ruha, másat adtunk rá." A ruhanemű, a lepedők és az állkötő összekészítése ma is asszonyi feladat. „Össze van mán kötve, amit elviszek a fődbe: alsószoknyám, akkor fehér ingem, a fölső szoknyám, dzsörzé... Akkor selyem kötényem, még egyszer vót rajtam. Fekete harisnya, az állkötő, az fehér, akkor a sifony, amibe beletesznek a koporsóba, minden az égvilágon." Olykor retikült, a katolikusok szentelt gyertyát, a református asszonyok zsebkendőt is készítenek össze. A férfiaknak csak az inget, alsóneműt, fehér zoknit, esetleg zsebkendőt és kalapot raknak előre össze. A nadrág és a kabát az alkalmanként viselt ünneplő ruha volt, és ma is az, szemben az asszonyokkal, akik a halálukra szánt ruhájukat nem, vagy csak egy-két alkalommal viselték. Gyermeknek, fiatalnak, ha látták, hogy betegségéből nem épül fel, újonnan varrattak vagy vásároltak haláli ruhát. „Mikor én láttam, hogy möghal (...) mondtam az uram testvérjinek, hogy én elmegyek és bevásárolok a kislánynak, hogy tudja a Juli néném még megvarrni, mire möghal, hogy lögyön neki meg a haláli ruhája. 1 Bakó Ferenc 1972.95. 2 A Szigetvidékhez, Belsó-Somogyhoz, Zselicséghez is sorolt Csertőről e vidékek monográfusai utalásszerűén emlékeznek meg: ZENTAI János 1978.541.; ENDREI Ákos é.n. 197—222. TJl A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 36 (1991): 205—228. Pécs, Hungária, 1992.