Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 34 (1989) (Pécs, 1990)

Természettudományok - Bálint Zsolt: A Kárpát-medence boglárkalepkéinek revíziója (Leipodtera, Lycaenidae)

56 BÁLINT ZSOLT piszkosfehér gyűrűk veszik körül. A felső szegély mentén két nagy, az alsó szegély mellett két kicsi fekete folt díszlik fehér gyűrűvel. A középtér foltjai is feketék, fehérgyűrűsek. A szegélytér gazdagon rajzolt: két sor fekete foltocskával s közöttük a tér narancssárga színnel van kitöltve. A belső fekete foltsor és a középtér foltjai között elmosódott nyílhegyszerű rajzolat látható. A szárnyak rojtozata alulról szürkésfehér. Csápjainak gyűrűi feketén-fehéren tarkázottak, a bunkó felülről fekete, alulról fehéres, s csak a csúcsban feketedik ki, amelynek hegye már barna. A tort és a potrohot felülről aranybarna szőrzet borítja. Bundázatának színezete alulról megegyezik a szárnytő zöldeskék behintésével. Nőstény: Elülső szárnyának hossza a felső szegély mentén (szárnytőtől a csúcsig) 15,5 mm. Szárnyai valamivel nyújtottabbak és szélesebbek, mint a hímé. A nőstény emlékeztet a hímre, de felszíne világosabb barna, amin erősen átüt a fonák rajzolata: a fekete foltok jobban kiemelkednek az alapszínből, a szárnyak szegélyterében narancssárga foltok láthatók. Fonákja olyan, mint a hímé, bár alapszíne világosabb (az elülső szárny ezüstös behintése csak a felső szegélyre korlátozódik), a rajzolat tisztábban kivehető. Teste és csápja olyan, mint a hímé. Változékonyság Az elülső szárnyak felsőszegély-hossza a tőből a csúcsig mérve a hímek esetében 13-16 mm, a nőstényeken 13,1-16,5 mm. A hímek egyöntetű képet mutatnak, csupán a felszín és a fonák rajzolatának erőssége változik igen kis mértékben. Egyes példányok elülső szárnyának fonákjáról hiányzik a sárgás alapszín, így egyöntetű szürkének tűnnek. A nőstények szárnyfelszíne igen változatos, vannak teljesen sötétbarna, a ssp. subalpinus-та. emlékeztető példányok, de előfordulnak teljesen világossárga elülső szárnyú nőstények is, amelyeken szépen kirajzolódik a fonák mintázata. Ezek hátulsó szárnyain többnyire a szegélytér is narancssárga, s minden egyes érközben kerekded fekete folt díszlik. Fonákjuk mint az allotípusé, ezüstösszürke, csak az elülső szárny ezüst behintése egyes példányokon a szárnytőre és annak csúcsterére szorítkozik. Szép számmal akadnak az említett két szélsőséges változat között átmeneti példányok is, több-kevesebb narancssárga behintéssel, kisebb-nagyobb fekete foltokkal. Az új alfaj elkülönítő bélyegei Valamivel nagyobb mint a nevezéktan! törzsalak. A hím alapszíne kicsit feketés, hátulsó szárnyainak felszínéről hiányzik a szegélytér narancsszínű szalagja, vagy egyes esetekben csak az alsó szárnyszögletben díszlő két apró foltocskára korlátozódik. A nőstények között igen gyakoriak a teljesen barnásfekete felszínű példányok. Mindkét ivar szárnyainak alapszíne a fonákon ezüstszürke, az elülső szárnyakon némi sárgásbarna behintéssel. A rajzolat tiszta, a foltok nagyok, a szegélytér narancssárga szalagja jól fejlett, a sötét háttérből kivilágít. Ivarszerv Akárcsak a ssp. subalpinus esetében, ebben az esetben sem találni megkülönböztetésre alkalmas bélyegeket (5-10. ábra). Jegyzetek Az újonnan leírt alfaj egynemzedékes, amelyet eddig kizárólag nyár derekán (július-augusztus eleje), a Keleti-Kárpátokban (térkép) figyeltek meg. Élőhelyei a lomberdőzóna felső határán és a fenyőövben vannak: patakok völgyeiben, dúsfüvű réteken, hegyi kaszálókon és erdei tisztásokon (pl. Radnalajosfalva, Gyilkos-tó: Likas). Itt általánosan elterjedt fajokkal fordul elő tParesemia plantaginis (Linnaeus, 1758); Erebia euryale syrmia (Fruhstorfer, 1909); Erebia ligea carthusianorum (Fruhstorfer, 1909); Lycaena (Palaeochrysophanus) hippothoe erurydice (Rottemburg, 1775); Polyommatus (Cyanids) semiargus (Rottemburg, 1775)<JDe ismeretesek meredek sziklafalak szubalpin gyepeiben tenyésző populációi is (pl. Békásiszoros, Egyeskő). Többnyire ezek aljában bukkanhatunk rá a territóriumot őrző hímekre és a keveset repülő nőstényekre. Ezeken a helyeken a már felsoroltakon kívül más, érdekesebb fajok is előfordulnak (Erebia manto trajanus Hormuzaki, 1895; Erebia mêlas carpathicola Popescu-Gorj et Alexinsci, 1959; Parnassius apollo transsylvanicus Schweitzer, 1911; Pieris (Artogeia) bryoniae carpathicus Moucha, 1956; Plebeius argus cleomenes (Fruhstorfer, 1910); Polyommatus (Plebicula) dory las magnus (Bálint, 1985); Glaucopsyche (Maculinea) alcon sev?stos (Rbl. ? Zer. 1931) és Glaucopsyche (Maculinea) árion antension (Fruhstorfer, \9ll)JWormuzaki (1897) Bukovinából („Cecina, Revna, Zutschka, Cernanka") a „var. orientális Stgr."-t említi, amelynek ott a szerző szerint egy kétnemzedékes formája fordul elő. A Keleti-Kárpátokban (Ráró) csak egy nőstény példányát gyűjtötte a tityrus-n&k, amely alapján feltételezi, hogy az AranyosBeszterce forrásvidékén a közép-európai törzsalak tenyészik. Czekelius (1917) Gyaláron (Hunyad megye) viszont „ab. subalpina "-t fogott, amely valószínű, hogy egyedi eltérés lehetett, hiszen az említett terület még jócskán beletartozik a tityrus törzsalakjának életterébe. A subalpinus erdélyi előfordulására még adatot találunk Popescu-Gorj (1947) munkájában, aki az említett taxon bucsecsi honosságáról ír s ennek nyomán fel is veszi a Romániában honos lepkefajok jegyzékébe (Popescu-Gorj 1980). Сарще és Kovács (1987) már valószínűleg ennek tudatában határozták a retyezáti és a bucsecsi tityrus-okat ssp. subalpinus-nak. Az alpesi tityrus viszont egészen más jellegzetességekkel bír: fonákja hamvas sárgászöld, az ivarok felszíne teljesen egyszínű sötétbarna s a fonák apró foltsora és a szegély rajzolata alig üt át. Külsőleg annyira különbözik a törzsalaktól, areája is jól körülkeríthető, hogy Kudrna (1986) önálló „morphospecies"-ként kezeli. A KeletiKárpátokban tenyésző tityrus tehát lényegesen eltér az alpesitől, s bár a ssp. subalpinus környezetéhez ha-