Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 33 (1988) (Pécs, 1989)

Néprajztudomány - Kovács Sándor: A drávai hajósok élete a XIX. században

A DRÁVAI HAJÓSOK ÉLETE A XX. SZÁZADBAN 213 addig a folyócok mindegyikén. Ez a rakomány elején állt és mint figyelő állás segítséget jelentett a kránicok számára. Míg a sajkán, tutajon legtöbbször csak két— két ember volt, a folyócokon — főleg, ha éjszaka eresztettek lefelé — három, négy ember is úsztatott. Az éjszakai eresztés meggyorsította a haladást, de nagyobb volt a veszélye is. Nappal előre látták a zátonyos helyeket, a partszéli malmokat, a malomfalukat. Bár külön rendelet tiltotta, hogy a malmok magukban álljanak a vízen, mégis sokszor így telepítették. A malomfalun az első malomtól az utolsóig, a hajóorron lévő bálványfát ki kellett világítani. Az emberfej alatkra faragott bálványfán, kampóra akasztott tökmegolajjal töltött mécses világított. Ezek, mint hosszú gyöngyfűzér, csillogtak az éjszakában. Vigyázni kellett az elhagyott malomfaluknál az elsüllyedt malomhajók, göcsök, de mégin. kább a vízbe süllyesztett cekték által, a következő esztendőre képződött zátonyokra. Ezek már messziről húzták a vizet, jelezve a fenéiken lapuló veszélyeket. Nagyon tiltották a halfogó helyek lészáinak betelepítését a vízmederbe.Amíg a molnárok károk esetén hivatalos védelmet élveztek, a halászok eszközeiben keletkezett károkért senki sem vállalt felelősséget. A malmok vízentartására akikoriban még a cektéket használták. A cekte, czőjt, csepte, kosár tulajdonképpen gyeptéglával megtöltött kosár, mely a Dráva fenekére süllyesztve helyben tartotta a malmot. A hatóságok ezek használatát nagyon tiltották, mégis bármennyi határozatot hoztak is ellenük, ez a kikötési mód mindaddig fennmaradt, amíg dudusmalmok dolgoztak a Dráván.

5 A malom másik fő alkotója a dudu, ЪиЪис, bodony. Az Ormánságban, a Dráva mentén malomhajók vízszinten tartására használt kivájt fatörzset jelent, de a Dráva mellett téglafalazás helyett kutakba is süllyesztették, hogy a fosóhomok a kivájt kutat be ne temesse.

6 A tutajok, folyócok, sajkák kormányzását ácsolt szerkezettel, lentával oldották meg. A hosszú, nagy bálványgerenda végére — néha az elejére is — lánccal lekötött, fészekbe — kalodába 5—6 méteres hosszúságú szalufa-szerű rudat kötöttek. A hozzáerősített deszkalapát neve: lentaszár, lentafa, lentalapát. Ezek állításával kormányozták a szállítmányt. Irányítását a lentán keresztül megszegésnek nevezték. A rakományt a víz oldalirányú mozgásától, hullámzásától a szállítmányt leszorító szélső gerendák, a habbálványok védték. Ez a hullám5 Mária Terézia 1751. évi II. Dektrétuma 14. cikk 6

Kiss Géza: Ormánysági Szótár. Bp. 1952. dudu címszó zás volt a lentetés. „Lentet", mondták — ha hullámzott a víz — akár az érő búzatábla, vagy kebelét ringató menyecske. Varga János szerint

7 egy-egy nap néha még százan is dolgoztak a vízen. Hajó vontatók a parton, rakodók a depón, molnárok a malmokban és persze a révészek, akik szállították át az utasokat, rakott szekereket a Dráván. Már jóval a kikötési hely, a depó előtt ladikon felvitték a kikötőkötelet a kikötendő alkotmányra, ahol egyik végét rákötötték a nagy bálványgerendára, hajónál a tőkére, majd a kötelet a rakomány szélén karikába szedték. A kötél másik, hurokban végződő végébe vékonyabb kötelet húztak. Ennek pangakötél volt a neve. A pangakötél végére egy kisebb, kuglibabaszerű fát, pangafát erősítettek, amit a kikötéshez kilódítottak a partra. A kikötőkötelet a pangakötéllel húzták a partra és a kormányos egyidejűleg úgy állította a lentát, hogy a hajó, a szállítmány a parthoz simuljon. A kikötőkötél hurkába vasaltvégű, gerelyhez hasonló botot, büszkét — bickét dugtak. Aki a büszkét kezelte, a büszkés, a rakománnyal szemben szaladt, többen pedig utána igazították a kötelet, hogy abból minél kevesebb kerüljön a vízbe, és meg se sodródhasson. Amikor a kötél megfeszült, a büszkés a büszkét ferdén a partnak tartotta és úgy igyekezett fogni, hogy a hajó, a tutaj, a folyóc ereje azt a földbe, homokba nyomja. A büszke vas vége beleszántott a partba és először még nagy, majd mind kisebb és kisebb köröket írt, rajzolt a „büszkés a büszkével". Ezt a rajzolást addig ismételgette, míg a szállítmány a parthoz, a part széléhez simult, megcsendesedett. Ezután a kötelet a kikötőfához, cüjekhez erősítették, hogy a víz beljebb ne sodorja, és hogy a parthoz ne nyomja. A hajót, támaszt-pallóval, gerendával rögzítették. A kirakodást vásár előzte meg. A század második felében már egész sor kereskedő, kupec várt a parton a kránicokra. A kupeceket deszkakukacnak is nevezték. Ekkor már nem működött a kivételes elővásárlási joggal rendelkező deszkáikereskedő, akinek az uraság annak idején még elővételi jogot biztosított. Rakodáskor a szállítmány oldalához két—két szükségszerű hosszúságú gerendát, gömbfát, mint ahogy mondták, untellát, untellagot támasztottak, melyeken a rakományt a partra gördítették. A lécet, deszkát messzebb vitték a parttól, a gerendákat, nagyobb rönköket közelebb. A deszikákat stószba, kalickába, a lécet kötegelve górékba rakták. A gerendák végére a partszélen láncot hurkoltak, a lánc karikájá7 Varga János (1878—1957)