Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 30-31 (1985-1986) (Pécs, 1987)

Művészettörténet - Kemény Katalin: Arc – maszk – ikon

ARC — MASZK — IKON 379 üres szemét, magát a végső határon túli űrt jelképezi. Ahogy a csend rezdülése a szó, úgy forrása az űr minden manifesztációnak. A teremtés csodája éppen ez, amikor az ür szemmé válik, látóvá és látásának káprázatán a vibráló űr-ernyőjén feltűnik a kép, és a kép életté válik. A színtelen űr felölti az első szint a kéket, úgy, amint itt a Szűzégszín arcában. A leányfej ezüstös közegében felderülve nem zárkózik vaskos kontúrok közé, Madonna-glória sem fényesíti. Glória maga a szembe néző arcot alkotó enyhén ovális három kör. Az arccá vált égszínt övező kissé rózsaszínbe hajló fehér, az ezzel párhuzamos, felébredt őstermészet színe, a hótakaró alól éppen kibújó hóvirág csészeleveleinek zöldje, ekörül a szilárdító kadmium, a föld vörös-barna testét aranyozó keret. E három szín, az egyetemes szimbolikában az önmaga égkékjét lehelő űr, körülötte a fehér fényt gyönge rózsaszínnel átható élet, ekörül a szelídségében ébredező, kizöldülő természet, majd narancsba hajló, az égi arcot befogadó test, a teljes alakot vonja önmaga sugárzó dicsfényébe. Az arc színei párhuzamos csíkokban mint vertikális erek ismétlődnek meg a Vajdánál oly jellegzetes fatörzs-nyakon — és nincs is rá szükség, hogy a test további részeit felrajzolja, a nyak gyökeret ereszt a váll tartotta föld szimbólumba a gyöngédségében is, határozott fekete négyzetbe. Gyökeret ereszt, akár az égi fa, s ahogy a női alak nem befejezett, úgy a négyzet alsó befogója is hiányzik, mélysége és határa mindkettőnek láthatatlan. A vörösbarna oválist szegélyező fekete pasztell vonal nem keményíti meg az arcot, ehelyett egybetartja és összeköti azzal a földdel, amelyet áthat és amelyet tart ; összeköti a négyzetté kristályosodott földet az abszolút formával, a körrel. A föld kontúrja, a szilárdság így kívánja, fekete, de a kontúron belül, a két váll befogta szabálytalan, tehát élő háromszögben áthatja egymást és vibrál mindazoknak a színeknek teltebb vegyülete, amelyek az arcban a maguk tisztaságában világítanak. A „Felmutató ikonos önarckép" üres szemének mélységéből felmerülő leányarc, a szerkezeti hasonlóságok ellenére sem egyik a leányfejek, a női ikonok közül, inkább valamennyi végső értelmét megszemélyesítő, a szenvedélyek súlyától megkönnyebbült, a zűrzavar izgalmától megtisztul egyetlen. Találkozása is egyetlen a „Felmutató"-n a végsőkig lefosztott férfiarccal, az „egészen más"-sal. Lehet hatalmasabb ívtávolság, mint ami férfi és nő között, mint a bennünk alvó férfi és nő között? A legtávolabbi a legközelebb: „A kép, a szellem tiszta teremtménye a két egymástól távol eső valóság közeledéséből születik." A hindu hagyomány azt mondaná, a „Leányikon" a megragadhatatlan világlélek első megnyilatkozása, az istenség ereje (a shakti), első tükre, amiben önmagát szemléli, s ezért a teljes fátyol, a káprázat, maga a nagyvilág, a maya. A kínai ezt mondaná: a megnevezhetetlen, az érzékeléssel és értelemmel fel nem fogható T а о örök párja a T e , a Taonoak mint axis mundi-nak az emanációja. Mi azonban maradjunk az európai megfogalmazónál, Bölhménél. Neki, akár a szentkönyvek névtelen szerzőinek megadatott, hogy a lét szüntelen kezdetének részese legyen. Böhmétől így tanuljuk: Isten egy és örök és csak önmaga és nincs fundamentuma (emlékezzünk a „Felmutató" megnyitotta kezdet és vég nélküli űrszemre!), de a bölcsességben, akinek neve Sophia, a Szűz, megnyitja a szignatúrát, mégpedig úgy, hogy a mélység esszenciájából merített alakját belénk rajzolja és formába önti. Isten szignatúrája nem maga a szellem, hanem annak tartálya, ő az, aki által az nyilatkozik meg kívül, aki belül. E manifesztációnak neve Sophia, az elérhető végső értelem, Isten teste, hatóereje, Isten szeretete az emberben, — vagy másképpen: közvetítő a teremtő és teremtmény között, akiben az isteni és emberi imagináció találkozik, aki által az emberi és isteni akarat egyesül. Sophia végül is a szellem tükre. Tükör, benne látta Isten az egész teremtést, és belőle teremtette a föld mátrixát. Ha Böhme tekintetével szemléljük a „Leányikon"-t megértjük alakjának, színének hieratikus szimbolikáját, megértjük, hogy ez valóban szentkép és hasonmás, a végső határon, a kezdetnélküliből kivált kezdet, a Szűz. „Az emberi szemlélőt csak az emberien formált kép vezetheti" vallották a görög egyházatyák. Böhme azonban nemcsak azt tudja, hogy a „lélek a kép által látja Istent", hanem ő, aki valóban lát, pontosan kimondja melyik az a kép, amelyben saját tükörképünkre ismerünk: Sophia, Isten szűz bölcsessége a szemérmes nő számára a férfi, a szemérmes férfi számára a nő alakjábanjelenik meg. Lehet az életműnek más értelme, mint önmagunkra ismerni az eredetben? Vajda igazi önarcképe a „Leányikon".