Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 30-31 (1985-1986) (Pécs, 1987)

Művészettörténet - Kemény Katalin: Arc – maszk – ikon

ARC — MASZK — IKON 363 sülésében visszatalálni minden lehetőségek eredőjébe, a teljes kör szabadságába. Ezért nemcsak jogában áll kinek-kinek ezekben a gomolygó, sistergő vonalrengetegekben organikus alakzatokat, mitológiai szörnyeket, akár nemtőket látni, hanem valamennyi meglátás indokolt is: saját centrumunk keresésében, az egzisztencia metamorfózisában ezek az alakok mind megjelennek, mert, bár mindenkinek megvan a maga, mással fel nem cserélhető útvesztője (kibogozandó sorsa) a világerők mozgató ritmusa mindnyájunk labirintusában közös. A gyökerekhez merülve az út épp úgy lehet szétbomlás (eltévedés), mint alakteremtő mozdulat, mindenképpen alá- és felszállás, a lélek beavatódása saját rejtélyébe. A magunk részéről, ha már tárgyiasítani kell a tárgytól megszabaduló és megszabadító képet, legszívesebben egymással küzdő, egymásból kibontakozó szárnyakat látunk. Nem madár- és nem angyalszárnyat, hanem az ember legfőbb vágya igazolta abszolút mozdulatát, a szárnyalást, mert a repülés, a szárny, a madár, a nyíl, a lobogó láng archétipikus képe annak az állapotnak, amely nemcsak a térből, az időből is kiemel, amelyben a dimenziók szimultánok, annak a perspektívának korlát nélküli telje, amely már az idea valóságából lát. Az út azonban, amelyet a fellobogó, vergődő, lecsuk ló, majd ismét kitárulkozó szárnyak megtesznek nem egyenes. A paradicsom körének megtörésével, a bezárulással keletkezett az út, az utak. Az Egy elhomályosulásával a sok, a sok káprázata, az utak sokasága. A sokaság megzavar, a sok út eltájol, a sok út útvesztő. A megbomlott egységről minden nép és minden egyes ember tud: mind onnan jöttünk — zuhantunk ide, mind oda igyekszünk vissza, ahogy Plotinos mondja: a lélek igyekszik eredete felé. Hogy a világ képét, a labirintust (= a kanyargós utat) a kiszámítható és kiszámíthatatlan véletlen metaforáját az ember absztraháló képessége és kényszere megrajzolja, arra mind az őskultúrákból, mint a modern világból számtalan példát lehetne idézni, anélkül, hogy a történetiség hibájába esve netalán a „legrégibbet", vagy kölcsönhatásokat keresnénk. Legyen a példa a történelem előtti sűrűből fennmaradt jelzés, vagy a legújabb korból származó, valamennyi egyértelműen válaszol arra, miként lehet a „kanyargós utat" kibogozni, és mi az út végcélja. A számon tartott „legrégibbről" Herodotos tudat, az egyiptomiról. A leírásból két mozzanatot emelünk ki. Az egyik, hogy az épület látható felső szintjén ugyanúgy 1500 zsákutcákba torkolló, a kijáratokat nehezen fellelhető helyiség volt, mint a földbe süllyesztett részben, ami világosan utal a később, a Tabula Smaragdiná-ban megfogalmazott elvre: „ami fent, ugyanaz, ami lent", azaz ez a világ és az a világ nem különbözik — egy világ van. És ha a lélek itt nem talált igaz útjára, odaát kell folytatni bolyongásait. A másik a „nehezen fellelhető szívkamrában feküdtek a királyok és a krokodílusok". Mindkét mozzanat erősen emlékeztet a Bardo Tödolból ismert lélekútra. Utóbbit ugyan tibeti halottas könyvnek szoktak fordítani és értelmezni, de valójában az élőknek éppúgy szóló beavató könyv a lélek útjáról, amelyen a feladat hamis képze3. Liliomos önarckép, 1936. papír, pasztell, 89x62 cm Jn MNG tul. (XIX. kép.) 4. Felmutató ikonos önarckép, 1936. papír, pasztell, szén 90 X 65 cm Jn (XXII. kép)