Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 30-31 (1985-1986) (Pécs, 1987)

Művészettörténet - Kemény Katalin: Arc – maszk – ikon

ARC — MASZK — IKON 361 művész éppen profán voltával járatja le azt, amit képviselne, hogy csak semmittevő éhenkórásznak nézik. És még ma sem tudunk annyira profanizálódni, hogy tompult fülünkben ne hallatszana nevetségesnek, ha valaki polgári foglalkozásként — akár egy bádogos, solymász, vagy könyvelő — névjegyére azt írja, költő. Szerzetesnek lenni, vagy költőnek, festőnek a szó szoros értelmében hivatás annak számára, akit arra a magasabb szellem elhív és rang. Az alázat legmagasabb rangja, hogy az, akinek ez adatik, az nem lemond a világi rangról, hanem rátapadt idegen rongynak érzi magán. így, Vajda Lajosról elég lenne annyit tudni, hogy következetesen nem szignálta képeit, és már bizonyosak lehetnénk benne, hogy azokkal a történelem előtti (és fölötti) beavatottakkal érzett közösséget, akik — mint például Vjásza, a Mahabharata szerzője — nem egy embernek esetleges egyéni, hanem közös szellemi princípium nevét viselték, mindazokét, akik annak közvetítésére elhivattak. Ilyenek az akheiropoiétészek, szószerint akik „nem saját kezükkel", hanem a magasabb sugallatra figyelve írtak, festettek, énekeltek. És ilyenek az ikonfestők, s ez nem más, mint mikor a zenfestő hagyja, „vezesse kezét" az általa megnyilatkozó magasabb erő. Mi szüksége lett volna Vajdának az akheiropoiétés z-nek mulandó énje szignálására, holott minden vonásában a névvel nem nevezhető magasabb nyomára ismerhetett, arra, amit J. Böhme a teremtmények szignatúrájának, a „szellem tartályának" nevez. „A szignatúra a dolgok azon jegye, amely által benső életünk napvilágot lát." A nézőnek sincs szüksége az aláírásra. Aki egyetlen Vajda-rajzot megnézett, nem tudja nem felismerni az egyedül rá jellemző szignatúrát. Egy pont lerakása, egy vonal meghúzása olyan utánozhatatlan és jellemezhetetlen, akár egy-egy kivételes zenész billentése. Ez a nyom, ez a papírérintés nem következik semmilyen iskolából, koráramlatból, izmusból. Ez az érintés ott és úgy, ha már egyszer láttuk, másképp elképzelhetetlen, még akkora ügyességgel is csak karikírozni, de lemásolni nem lehetne. A géniusz egyetlen megszólalása, vagy egyetlen vonala tudat a meghatározhatatlan szignatúráról. Ha titkát nem is fedhetjük fel, művészetének ezt az első szignatúráját, ami a Vajdavonal, kissé körüljárhatjuk. A Vajda-vonal A firka, nyomot hagyni és nyomot keresni első alkotó mozdulataink közül való. Már a kétéves gyermek különös örömmel firkálja tele a falat, a keze ügyébe kerülő papírost, ákombákomokat húz a homokba, és tapasztalatból mindenki tudja, hogy a firkálás (az írás-rajz elválaszthatatlan ősmozdulata) végig kíséri életünket. Különösen kényszerű passzivitásban spontán ellenmozdulatként jelentkezik a magunk kifejezési kényszere, s egyszer csak azt vesszük észre, hogy szinte tudtunkon kívül az előttünk heverő papírlap ceruzánk nyomával tele. Vannak akik éles, meredek, már-már kifelé támadó alakzatokat írnak, mások összekuszálódó boglyát, de vannak, akiknek még szándékolt egyenesük is a kört célozza. Nincs olyan írás, amelyik tiszta, önmagába visszatérő kört rajzolna, annál gyakoribbak és természetesebbek a csigaszerűen egymásba simuló hajlékony vonalak. Ezek, ha a kiinduló ponttól kifelé tartva kanyargásukban el is térnek, csakhamar újból párhuzamosan követik egymást. A lélek-centrum indíttatására a kéz hajtja végre az elemi rajz-írást, a spirális vonal egyre tágul, a vonalközök szélesednek, miközben a vertikálist és horizontálist egyesítő hullámokat befogják, a kört be akarják zárni. A realizációban nincs geometriailag tökéletes, az egészet egybefogó kör; a középről kell kiindulni, máshonnan nem is lehet, de a teljességet nem az egész világot bekerítve érjük el, hanem amikor a perifériáról visszatérünk — ott, a középpontban — ez a labirintus-rejtély megoldása, értelme. Viszont teljességünkről, a bezáruló körről nem tudunk lemondani. Elgondolkoztató példa, hogy az indogermán nyelvekben a magánhangzók között az omega — о, az utolsó, a kör alakú szájnyílással mintegy az összes megelőző hangokat és írásformákat magába foglalva, zárja be a sort. A firka szüksége nyilvánvalóan mikrokozmosz voltunkból, és teremtődési ritmusunknak nemcsak elkerülhetetlen megismétlődéséből, de folytatásából is következik. Itt megvilágosító Plotinosra utalni, aki felteszi a kérdést: „Miért körben mozog az ég?" Válasza: „Mert a szellemet követi." A mozgás szubjektuma, a lélek mozgásában önmaga felé igyekszik. A tudat és az élet mozgása sohasem kifelé, valami más után siet, hanem mindeneket magába vonva önmaga, azaz eredete felé törekszik. Az irányító lélek feladata a testet lélekcentruma körül egységessé tenni. A körmozgást Plotinos magával az életrekeltéssel azonosítja. A lélek számára az abszolút közép az a pont, ahonnan származik, a test számára azonban a közép térbeli értelmet nyer. A mozgásban, ami Plotinos szerint éppen a körmozgás, akadály a földi súly. „A nehéz földi testet a lélek e centrum körül hajtja, és ha a lélek az istenséggel (azaz saját forrásával) akar egyesülni, körbejárja azt, és szerelemmel körülöleli." Plotinos nyilvánvalóan a vízmozgásról szól, az emberre alkalmazva a léleknek a holddal szimbolizált víztermészetéről. A lélekmozgásban azonban minden világelem részes. A víz félkör hullámai egymásba folynak, hogy újabb félkört képezzenek. A köröket és félköröket hullámzó vízmozgás mindhiába sokasítja önmagát, a végtelen ismétlődésben vízágyába visszaesik, nem hiába halálszimbólum a hullámaiba sodródó, önmagát is elnyelő víz. Ellenpólusa és elleneleme a tűz nélkül célját el nem érné. A tűzmozgás, a felfelé irányuló lobogás, keresztezve a föld súlyának engedő hullámvölgyeket,emeli ki medréből a vízlelket, s a kettő küzdelméből, a levegőtől táplálva és szimbolikusan léggé válva a saját terével azonos mozdulatlan mozgatót, a középpontot átölelve, majd azzal egyesülve alakul ki a kör. Platón, aki egy ősibb tudáshoz Plotinosnál is közelebb állott, azt is tudja, hogy nemcsak az égitestek járnak körbe, hanem minden egyes lénynek saját centruma van, s e körül kering; másszóval tudta azt, amit valahány nagy hagyomány, hogy a teremtmény egylényegü teremtőjével, s