Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 30-31 (1985-1986) (Pécs, 1987)

Néprajztudomány - Zentai János: A születés, a házasság és a halál népszokásai Rádfalván

340 ZENTAI JÁNOS A hozzátartozók még ott maradnak kis ideig, elmenetel előtt megbeszélik a temetés részleteit, kik menjenek sírt ásni, mikor gyülekezzenek, a temetés pontos idejét, stb. Temetés A haláleset hírét, a temetés idejét közeli rokon vagy ismerős viszi meg a más községben lakó érdekelteknek. Megmondták ki halt meg, mikor lesz a temetés. Temetés napjának reggelén a halottas háznál jönnek össze a gödörájaók (sírásók), komák, jóbarátok. Egy kis reggelizés, borozgatás után mennek ki a temetőbe. Szerszámot, ásót, lapátot, kapát visznek ki magukkal meg 1 — 2 liter bort. A sír mindig úgy készül, hogy a halott arccal keletre nézzen. Ez idő tájt még szokásban volt, hogy egy sírba kettőt — néha még többet is — temettek, rendszerint házastársakat, illetve ezek gyermekeit. Ez úgy történt, hogy a második temetésnél újból felásták a sírt és az előző koporsóra helyezték a másodikat. De még gyakoribb volt a part alá temetés (padmalyos temetkezés). Előfordult, hogy egy padmalyba kettőt is temettek, családi temetkezés esetén az első halottat — bármelyik családtag volt az — a „part alá" temették, a másodikat az újból felásott sírverem ellenkező oldalára, a későbbi, esetleges gyermek halottakat a két koporsó közé. (A szomszédos Diósviszlón pandáinak mondták a padmalyt). A sírfelbontás tilalmazásán kívül ez a temetkezési mód azért is kiment a gyakorlatból, mert a temető olyan laza homokos részéhez érkeztek, ahol a padmalyt nehéz volt kiképezni. A padmaly elé mindig deszkát állogattak. E temetkezés magyarázatául azt mondták, hogy így nem nyomja a föld a halottat. Amikor az egészségügyi hatóságok a sírfelbontást szigorúbban tilalmazták, átmenetileg ez a szokás terjedt el, hogy a második halott részére a sírt közvetlen az első mellé ásták, nem hagytak közt a kettő között. Tehát két külön sírverem volt, mégis egybeolvadt és egy közös sírhalom volt felette. Ha elkészült a sír, egy ember a temetésig ottmaradt, a többi hazament. Valószínűleg a könnyen omló homokos talaj az oka, hogy csak közvetlen a temetés előtt ássák meg a sírt. A sírverem fala sem függőleges, hanem minden irányban kissé ferde. A halottat a temetés előtt teszik koporsóba. Elterítik a halálos lepödőt (erre a célra készült háziszőttes), ráfektetik a halottat és ezzel emelik be a koporsóba. A koporsóba a halott mellé szokták tenni általában azt a ruháját, amelyben betegen feküdt. Mellé tették kedvenc tárgyait is: pipa, dohányzacskó, bot, kedvenc kusztora (fanyelű zsebkés), még szemüveget is. De lehet kedvenc kézimunka, díszpárna, ruhaféle, lányoknál ékszer is. „E ne temess velem sokat, mer nem tudom átvinni a vizön !" — mondták. Szemfedelet ezidőtájban már venni is szoktak, ennek előtte csak maguk szőtte lepedőből készült. Ezt az arc felett + alakban kivágták, a kivágással keletkezett sarkokat visszatűrték, úgy hogy az arc látható maradt. Mindezeket a nyújtóztató, vagy halottkészítő asszony végezte el, éppen úgy, mint az öltöztetést és a koporsóba tételt is. A koporsót a földre állítva, mindig lábbal az ajtó felé helyezik el. Ha nagyon félt valaki a családból — különösen nők, gyermekek — a szemfedőből levágták egy kis csíkot, a koporsóból a halott alá tett sziácsból kivettek egy-két szálat, meggyújtották és elégették a szemétlapáton. Az öltöztetőasszony háromszor megkerülte vele a félőt és felé fújta a füstöt. Azt is megtették, hogy a koporsóba helyezett halott előbbi helyére ültették, aki nagyon félt, így majd elmúlik a félelme. Vagy a koporsó széléről lehasítottak egy gyufaszálnyi szilánkot, azt a szemfedő széléről levágott kis csíkba göngyölték és az ajtószárfa fölötti falrepedésbe dugták. Ezalatt megérkeztek vidékről is a temetésre jövő rokonok. A messziről jötteket pereccel, kaláccsal, borral kínálják meg. Addig a koporsót nem is szegelik le, míg minden távolról jövő rokon meg nem érkezett és nem látta a halottat. Nincs kimondva, ki zárja le a koporsót. A koporsó fedelére férfi halott kalapját két szeggel ráerősítették. Ez alatt egy rokon elment a papért, ketten a templomba lévő szenmihájlóhát hozták el. A koporsót lábbal előre viszik ki a házból. Kivitele után kinyitják az ablakokat, azt mondják, szellőztetés céljából. Az udvaron az ajtó elé a szentmihálylovára teszik a koporsót, itt is lábbal kifelé a kapunak. Ha férfi a halott, a feleség a koporsóra borulva siratja, férfiak nem szoktak a koporsóra borulni. Az özvegynek ilyenkor, különösen ha idősebb volt, de egyéb idősebb rokonnak is, széket szoktak kihozni. A halott mellett a főhely a koporsónak az ajtó felőli oldalán a halott fejének irányában volt. Ezt a helyet házastárs halála esetén özvegye, gyermek esetén szülője, szülő esetén a háznál maradt gyereke, szóval mindig a legközelebb álló gyászoló foglalta el. Tőle jobbra-balra a többi rokon a koporsó körül. Minél távolabbi a rokonsági fok, annál távolabb helyezkedik el a főhelytől. (Ennél pontosabb elrendezést eddig még nem sikerült megállapítani, nem emlékeznek rá.) Hátrább álltak a komák, jóbarátok, ismerősök. A temetési szertartás, udvaron is, temetőben is a református vallás puritánságának megfelelően, egyszerűen folyik le. Régen, de még 15 — 20 évvel ezelőtt is kántor búcsúztatta a halottat, alkalmi rigmusokkal. „Ríkatós" temetés volt, ha jól meg tudta szerkeszteni a búcsúztató verset és „megríkatta" a hallgatókat. A halottat rendszerint kocsival viszik ki a temetőbe, mindig lábbal előre helyezik el, s vigyáznak, hogy csakis így hagyja el az udvart. Amikor a koporsót kiviszik, egyik ügyesebb, otthon maradó gazdaasszony megtaszigálta az ajtófélfákat. Ha a gazda volt a halott, meg kellett oldani és újra megkötni az jószág kötelét az istállóban, ha méhek is vannak, a kasokat is meg kell kissé emelni. Ekkor viszik ki a halál beállta óta a lakásban felgyűlt szemetet is.