Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 28 (1983) (Pécs, 1984)

Művészettörténet - Hárs Éva: A Modern Magyar Képtár új szerzeményei

A MODERN MAGYAR KÉPTAR ÚJ SZERZEMÉNYEI 257 sárlásokkal megvalósítható, terv szerinti követésére. Ehhez ugyanis hiányzott az a gyűjteményszerzési hitelkeret, ami elég lett volna az évente szükséges, legalább húsz-huszonöt kiválasztott mű megvételéhez. A terv szerinti gyűjtés műteremlátogatást, konkrét műre felajánlott vásárlási díjat jelent. Erre - a jelentőssé fejlődött pécsi Képtár szakmai gondozóinak - mind a mai napig nincs meg a rendszeres lehetősége. Figyelembe kell venni természetesen azt is, hogy időközben a magángyűjtés erősen megnövekedett és a műtárgyak árai sokszorosukra nőttek. Maradtak tehát a gyűjteményezés általánosabb múzeumi formái: az adományszerzés, a központi vásárlásokból való részesülés, s a támogatással lehetővé tett, életjáradékkal törlesztett, viszonylag egységes, nagy magángyűjtemények megvásárlásai. A pécsi Képtár gyűjteményének alakulását mindeddig ezek a gyűjtési formák határozták meg, s valószínű, hogy anyagi okok miatt ezt az utat kell folytatnia a jövőben is. Ilymódon természetesen számos olyan műnek is birtokába jut, amely nem, vagy nem teljesen illik bele a kitűzött szakmai irányvonalba. Mit tehet ilyenkor a művészettörténész, hogy megőrizze kitűzött célját? Lehetőség szerint igyekszik még a szerzés véglegesítése előtt a kívánt tendenciának megfelelően válogatni a felajánlott, megvásárolni szándékolt együttesből. Később esetleg módja lehet más múzeummal kiállításra cserélni, átadni-átvenni egymás gyűjtési körébe tartozó müveket.

3 Sohasem tévesztheti azonban szem elől azt, hogy a gyűjtési tendenciától függetlenül is, a múzeumba került alkotást művészi értéke határozza meg. A múló idővel kikristályosodó ítélet az értékek közül majd könyörtelenül kiveti azokat, amelyek nem érik el a muzeális szintet. Csakhogy a kortárs művek gyűjtésével foglalkozó művészettörténésznek az adott pillanatban kell döntenie, s nem várhat az ítéletet érlelő idő múlására. így hát a személyes közreműködés felelőssége, adott esetben, fokozottan érvényesül. Képtárunk példájánál maradva, még nyitott kérdés, miként lehetett s lehet a jövőben is a kezdetben meghatározott irányvonalat tovább vinni úgy, hogy a kézenfekvőnek látszó egyedi vásárlásokra s ezzel a tervszerűségre csak csekély a lehetőség s ehelyett az esetleges, a célhoz cikcakkban vezető utat kell járni? Mindenekelőtt úgy, hogy a célt nem szabad szem elől téveszteni, bármilyen csábítóak is a kitérők és mellékösvények. Nem szabad (nem szabadna) elfogadni ajándékképpen sem olyan műveket, amelyek kívül esnek a meghatározott irányon. A gyűjteményegyüttesek megvásárlásánál is mód van a válogatásra, bizonyos műveknek a kihagyására. Nem a számszerűségre, de a bemutatás3 Ilyen kölcsönzésre került sor több alkalommal múzeumunk és a székesfehérvári, kaposvári, esztergomi múzeumok között. ra szánt tendenciák teljességére kell törekedni. Ilyen válogatással az értékek tisztábban jutnak a felszínre és csökkenthető a múzeumi raktárba száműzött művek száma. Ha elérhetnénk azt, hogy a képzőművészeti gyűjtemények további fejlesztésében a minisztérium által javasolt munkamegosztást és profilírozást követnénk, gazdagabb és sokrétűbb lenne a kép, amelyet az országban többfelé kibontakozó művészettörténeti központok tükröznek. A nagy egéezet, a fejlődés teljességét nem szükséges több helyen bemutatni és nem is lehet több kiállításon egyidejűleg főművekkel reprezentálni. Ám szükséges és lehetséges egy-egy korszak, vagy egyegy művészi irányzat mélyebb, összefüggéseiben is kikutatott, hatásában és eredményeiben is feltárt ismertetése. Nem állíthatom, hogy a pécsi Képtár gyűjteményezési munkájában ezt az utat mindeddig következetesen tudta járni. Az viszont tény, hogy erre törekedett. A kezdetben kijelölt XX. századi haladó tendenciákat, mint a fő vezérfonalat megtartotta. Emellé tudatosan választotta a kortárs külföldi művészetet, amelynek magvát a külföldön élő magyar művészek adják, tehát ez az ág belesimul a fővonalba. E gyűjtést az az egyszerű igazság indította el, hogy a hazai modern művészet nem izolált, nem önmagából fejlődött ki, hanem nagyon is szoros összefüggésben van az európai avantgárdé törekvésekkel, nagyobbrészt azok példáján halad. Lehetőséget kell tehát adni ennek az összefüggésnek a bizonyítására, amikor az is kiderülhet, hogy hazai művészetünk bizonyos szerencsés időszakokban együtthalad az európai vezető áramlatokkal. Ehhez persze szélesebb körű nemzetközi gyűjtésre volna szükség, utazásokra, műteremlátogatásokra, s a valutaigényes vásárlások pótlására közvetlenül bonyolítható műtárgycserére. Ez irányú kezdeményezéseink adminisztratív akadályok miatt kényszerűen abbamaradtak. A másik kitérő az elhatározott főiránytól a XIX. századi magyar művészet gyűjtése. Ebben a műcsoportban a tehetetlenség vonzása érvényesült. A viszonylag kis mennyiségű, de jelentős egyedi értéket képviselő művek a gyűjteményegyüttesek részeként kerültek a múzeumba/

1 További gyarapításuk nem célszerű, hiszen ahhoz, hogy teljesértékű, önálló gyűjteménnyé váljanak, igen nagy anyagi ráfordításra és erőfeszítésre volna szükség s ez esetben is csupán másodrangú szintet érhetnének el. A XIX. századi magyar képzőművészet főművei ugyanis már régen állami gyűjteményben, a Nemzeti Galériában vannak. Kitűnően hasznosíthatók azonban a 4 A volt Városi Múzeum örökségéből származó néhány festményt először Zsolnay Vilmos képei gazdagították (1965). Ezután Tompa Kálmán, majd Ubrizsy Gáborné gyűjteményével vettünk át jelentősebb arányú és értékű XIX. századi magyar festményt, 1968-ban és 1982-ben.