Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 28 (1983) (Pécs, 1984)

Néprajztudomány - Andrásfalvy Bertalan: Mit jelenthet a néphagyomány a jövő műveltségében

A NÉPHAGYOMÁNY A JÖVŐ MŰVELTSÉGÉBEN 245 anyák nyugalma érdekében -, és csak a szoptatás idejére hozták őket anyjukhoz. Az elkülönítés folytatódott otthon, és a csecsemőotthonokban, bölcsődékben. A legújabb orvosi kutatások rámutattak arra, hogy a csecsemő testi és szellemi fejlődéséhez egyaránt szüksége van az anya testi közelségére, érintésére, mosolyára, közellevőségének érzésére, tudatára. Ezt az elkülönítést éppen ezért nem is találjuk a néphagyományban, és bizonyára nálunk is csak a hely, az anyagiak hiánya hozta létre és lett szokásossá indokolatlanul is. Azt hiszem, anyagiakban is súlyosan megfizetünk ezért a takarékosságért, nem is szólva a jóvátehetetlen sérülésekről. Az általános néphagyomány éppen a testi közelséget biztosító formák és módszerek gazdag tárházát kínálja. Az afrikai, a dél-amerikai, éppen úgy mint a baranyai német anyák még munkára, utazásra is úgy vitték el csecsemőiket, hogy magukra kötötték őket szorosan. Nem véletlen az sem, hogy a leggyakoribb módszer az, amit a baranyaiaknál is láthatunk: a gyermek a mell előtt pihen, kis fejecskéje anyjának szíve fölött van a bal oldalon, úgy hogy érezheti, hallhatja annak dobbanását. Egyik erdélyi néprajzkutató szaktársamtól hallottam, hogy Japánban, a súlyos beteg kisgyermekeket a kórteremben a szívdobogás alig hallható zajával nyugtatják, pihentetik, minden egyéb módszernél és gyógyszernél hatásosabban. Természetesen akkor, ha az anya közvetlen jelenlétét a baj és kezelés természete nem teszi lehetővé. A bemutatott példa mutatja, hogy egy elfelejtett és időtlen időkkel ezelőtt kialakult ősi gyakorlat lényege hogyan tér vissza a legmodernebb gyógyászatban; tulajdonképpen egy szükséglet - mely öröknek, emberségünkkel együtt születettnek tűnik -, miképpen kapja vissza kielégítését. Hozzátehetem, hogy a baranyai gyakorlatban ezek a hosszú, tarkán szőtt gyermekhordó-kendők művészi alkotásoknak is tekinthetők. Egyszerűen és szépen megoldani az elemi szükségleteket; ez a néphagyomány lényege. A már futkosó, nyiladozó eszű gyermekek nagy kérdése az, mivel játszanak, milyen játék köti le őket, neveli igazán egészséges felnőtté? A gyakorlat azt a felfogást tükrözi ma, hogy minél élethúbb, bonyolultabb és drágább a játék, annál értékesebbnek tartják s a szülő is így kívánja nyomatékosan kinyilvánítani gyermeke iránt érzett szeretetét: beszélő és alvó baba, rakétát kilövő tank, váltós pályán robogó mini villanyvasút stb. A tapasztalat azt is bizonyítja azonban, hogy az ilyen játékot is hamar megunják a gyerekek és még drágábbat követelnek, különösen ha már az előző meghibásodott, nem úgy működik, ahogy kellene. Sok esetben a gyerek a drága játékot „érthetetlenül" elrontotta, átalakította, a gyerek szétszedte és belenézett s többé már nem tudta használni. Ugyanúgy kéri már az újabb, a divatosabb játékot a gazdag egykegyerek, mint az apja az új kocsit, és elképesztő nagyságú játéktára közepén ülve - unatkozik, nem találja helyét. Vessünk egy pillantást a néphagyomány gyermekjátékaira, keressük meg azok lényegi vonásait. A kisgyermek, ahogy a nagyobbak közé bátorkodik, ellesi azok játékait, melyeket jobbára maguk készítettek mindenféle hulladékból: rongyból, csontból, kukoricacsumából, gyékényből. Eleinte neki is csinálnak ökröt csontból, szekeret vesszőből, babát csumából, de hamarosan maga próbálkozik vele, ha játszani akar a látott és megirigyelt játékokkal. A játék megalkotása, a hozzávaló anyag megszerzése, kiformálása volt a játék lényege, a gyermek számára a nagy élmény. Ebbe a maga alkotta babába, állatfigurába a gyermeki képzelőerő minden csodálatos tulajdonságot belévetített, mint saját teremtményére, úgy tekintett. A játék kézügyességének és képzelőerejenek egyaránt volt próbája, s mivel ennek is volt hagyománya, a hagyomány szavatolta az egyszerűségében is művészi formát. A gyermek nemcsak játékot teremtett magának, hanem esztétikumot, a szépet is. Vessük össze ezt a játékot a szobában felállított, terepasztalon robogó villanyvasúttal. A gyermek számára még ez aligha jelenti egy nagynak, létezőnek a kicsinyített formáját, hiszen az eredetit sem ismeri, vagy ha már látta, nem fogja föl lényegét. Titokzatos az eredeti is, idegen, mint a modellje, a játék is, akárcsak az egész, a felnőttek világa, melyhez semmi köze sincs, bele nem lát, nélküle jött létre, eszébe sem jut még, hogy ilyent ő is tud alkotni. Legfeljebb elrontani, amikor magyarázatot keresve a kis mozdony mozgására, felfeszíti annak a tetejét: mi van benne? Ezt a kész, a felnőttek világához hasonló világot kapja játékul, s már most megismeri azt az érzést, hogy „ami körülöttem van, ahhoz nincsen semmi közöm, nem értem, nem én csináltam, nem én hoztam létre, nem az enyém, talán szemben is áll velem .. .". Úgy mint a később megismert valódi vasút, az utcán torlódó forgalom, melynek titokzatos veszélyei leselkednek rá, melynek ki van szolgáltatva, akarata ellenére. A tizenéves ilyen idegenül őgyeleg unottan társaival a nagyvárosok utcáin és örömét leli ennek az idegen és hatalmas világnak a pusztításában. Ott pusztítja, rongálja, ahol tudja, ahol fölébe tud kerekedni: a telefonfülkében, a parkban, a hangversenyteremben, a vasúti kocsiban - ahol nem látják az idegen világot mozgató idegen emberek, amikor a sokaságban erőt érez magában az ellenállásra. „Nem én csináltam, mi közöm hozzá? Nem az enyém!" Az a gyermek, aki megtanulta játékait megteremteni, megtanulja azt is, hogy: az egész világot én is alakíthatom, nem vagyok kiszolgáltatva ennek sem. A néphagyomány gyermekjátékai annak idején közvetlenül felkészítették a kicsiket felnőtt koruk kötelességeire, nemcsak a munkára, hanem a közös-