Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 28 (1983) (Pécs, 1984)

Néprajztudomány - Andrásfalvy Bertalan: Mit jelenthet a néphagyomány a jövő műveltségében

MIT JELENTHET A NÉPHAGYOMÁNY A JÖVŐ MŰVELTSÉGÉBEN ANDRÁSFALVY BERTALAN A néphagyomány értékei iránt egyre nő hazánkban az érdeklődés az ifjúság körében is. Múló, szeszélyes divatáramlatról vagy értékkeresésről van szó? Micsoda értéke lehet a néphagyománynak? Divatjelenségek esetében nehéz valami mélyebb, sajátos szükséglet kielégítéséről beszélni. Divatot többnyire már kész forma, jelenség teremt, ez kelt vágyat utánzásra az emberekben. A már filmen, képen vagy utcán látott ruha formája, újszerű vonala a vonzó, kelti föl az érdeklődést, a birtoklás vágyát. A néphagyománynak nincsenek ilyen határozott egyedi vonásai, melyek divatot teremthetnek. Az emberekben, különösen a kereső fiatalokban valami vágy, valami kielégítetlenségi érzés támadt föl, amelyre választ, megoldást bizonyos egyszerű, a néphagyományban megtalálható módszerek, formák, cselekedetek kínálnak. Elsődleges tehát a hiányérzet, a kielégítetlenség érzése, erre keresnek megoldást és találnak rá a néphagyomány különböző területein kialakult formákra, módszerekre. Ezt bizonyítja, hogy a néphagyományt kialakító igények, szükségletek tovább élnek az attól már eltávolodott nemzedékekben is, és ugyanezek teremtik meg a néphagyomány utóéletét, az ún. „folklorizmust" is. Hatalmas, szép feladat lenne ennek a részletes bizonyítása. Ehhez végig kellene vizsgálnunk a hagyományos népi kultúra különböző területeit, az azokban létrejött formákat és intézményeket, az elkülöníthető népköltési műfajokat és azokat részletesen elemezve mindegyikről megállapítanunk a lélektan segítségével azt, hogy azok milyen belső szükségletre jöttek létre, milyen igények kielégítésére születtek meg. Ezután történeti vizsgálattal azt kellene kimutatnunk, hogy mely szükségletek maradtak kielégítetlenül a néphagyomány megsemmisülésével, elhalásával, s az így fennmaradt kielégítetlenség csillapítására milyen megoldásokat kínál az írásbeli műveltség, a mai urbanizált élet, az iskolai és iskolán kívüli oktatás, a hivatásos és amatőr művészeti tevékenység. E vizsgálat során természetesen elkerülhetetlen lenne a mai formák közt a „folklorizmussal", a néphagyományt fölhasználó amatőr mozgalommal való találkozás, vagyis rátalálnánk a régi formák valamiféle feltámasztási kísérleteire is. A néphagyomány nem örökérvényű és változatlan formák gyűjteménye. (Örökérvényűeknek azonban talán a szükségletek nevezhetők, melyekre a formák csak válaszok, válaszkísérletek.) A néphagyomány különböző területeinek alkotásai - a dalok, táncok, szokások, játékok stb. - állandóan változtak, s változott maga az a társadalom is, amely ezekkel a formákkal élt és elégítette ki szükségleteit. Ez a változás az állandóan fennálló alapvető szükségletek mindegyikére kialakított válaszra vonatkozott, s ez a válasz lehetett jobb vagy rosszabb, tökéletesebb, hatékonyabb, vagy hiányosabb és kevésbé hatékony is; de volt valami, ami változott. Most nem egyszer úgy érezzük, hogy bizonyos igényekre, szükségletekre egyáltalán nincs válasz, tehát nincs már ami változzon, alakuljon, alkalmazkodjon napjaink igénye szerint. Legalábbis közösségek által elfogadott, jóváhagyott formák nincsenek — ha egyénileg, egyesek e szükségleteket megkísérlik jobb vagy rosszabb eredménnyel, részben vagy egészében kielégíteni, vagy megfelelően kikapcsolni, „kompenzálni". Igen egyszerű tényekről van szó. Például a történelem és a néprajz által összegyűjtött anyag alapján azt állíthatjuk, hogy minden korban, minden népnél és társadalomban volt igény arra, hogy az egyén maga is énekeljen, táncoljon, - érzelmeit, indulatait megénekelje és eltáncolja, kifejezze és „kisüsse". A különböző népek mind sajátos, az egész közösség számára alkalmas és elismert formákat, valamint alkalmat is teremtettek ehhez. Ma kevés embernek, az össznépesség csak kis részecskéjének van lehetősége arra, hogy örömét lelje saját éneklésében és táncában, mint hivatásos énekes vagy balett-táncos. Valamivel többen lehetnek azok, akik énekkarban énekelhetnek, vagy alkalmi, közös éneklésben vehetnek részt. Az éneket hangversenyen vagy rádióból hallgató, a táncot a színpadon néző közönség nyilván csak töredékét élheti meg az ének vagy a tánc örömének. Amikor a XX. században az emberiség egyedülálló szakosodással, specializálódással a tudományban és művészetekben is csodálatra méltó csúcsokat ért el, nem tagadhatjuk el, hogy a tömegek helyett csak néhány kiválasztott ember zenél, dalol, sportol, játszik a színpadon, a tömegek csak nézik, hallgatják azt, s ezzel elszegéA Janus Pannonius Múzeum Evkönyve (1983) 28: 241-251. Pécs (Hungária), 1984.