Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 26 (1981) (Pécs, 1982)

Természettudományok - Horvatovich Sándor: Hazán faunájára új és ritka bogárfajok a Dél- és Nyugat-Dunántúlról (Coleoptera)

HAZÁNK FAUNÄJÄRA ÚJ ÉS RITKA BOGÁRFAJOK IV. 2\ ban mindössze 10 elterjedési adata szerepel, amelyből б esik a Bakony-hegység területére: Bakonybél, Bakonynána, Hárskút, Keszthely, Nyárád és Vállus. A maradék adatok: Kőszegi-hegység (Csiki, 1941), Mosonmagyaróvár (Révy, 1943), Nógrádverőce (Endrődi, 1974), Szeged (a Maros-torkolat árterén. Erdős, 1935). A Hortobágyi Nemzeti Park területén folytatott több éves rendszeres gyűjtések nem hozták be, pedig újabban a Debreceni Agrártudományi Egyetem gyakorlókertjében felállított fénycsapda fogta két példányát. Mind a hazai, mind az egyéb elterjedési adatokból annyi határozottan megállapítható, hogy a faj nagyon magas páratartalmú levegőt igényel. A kiszáradásra hajlamos területeken (pl. az Alföld középső részei) nem él. A begyűjtött példányt kis pocsolyák között egyetlen, a nagy kiterjedésű nádastól mintegy 20 m-re. Európa nyugati felében nagyon gyakori faj. Amblystomus niger Heer. - Pellérd, a halastó partszegélyének rostálása, 1980. II. 12. (H&S). Elterjedése országszerte szórványos. A hazai irodalom összesen mindössze 11 lelőhelyadatát hozza. Az alaposan kikutatott Bakonyhegységből 2 lelőhelyről ismerjük (Tihany, Pula). A Mecsek-hegységből saját gyűjtésként nem került elő, de régi adatokat találunk az irodalomban (Kaufmann, 1914, Horvatovich, 1978), melyek azonban a Mecseken belüli pontos lelőhelyek megnevezése nélkül szerepelnek. A legnagyobb példányszámban (összesen 21 példány) a Hortobágyi Nemzeti Park különböző területeiről került elő (Ötvös, 1974: Máta, Malomház, Angyalháza, valamint a TTM bogárgyűjteménye még le nem közölt adatai: Űjszentmargita, Egyek, Nagyiván, Máta). A lelőhelyenkénti példányszám a hortobágyi gyűjtőhelyek esetében is nagyon alacsony. Egyéb hazai előfordulási adatok: Ács, Sátoraljaújhely (Kuthy, 1896), Kőszegi-hegység (Csiki, 1941), Bátorliget (Székessy, 1953). Összelterjedése magába foglalja Franciaországtól keleti irányban egész Dél-Európát, beleértve a Balkán-félsziget országait is. Elterjedésének délkeleti határa Kis-Ázsiában, illetve Szíriában van. A most felsorolt adatok elemzése után megállapítható, hogy a faj elsősorban a Nagyalföld mocsaras-vizenyős területein elterjedt hazánkban. Ezen a fő elterjedési területén kívül csak olyan mocsarasvizenyős területeken él kisebb foltokban, amelyek megfelelő meleget biztosítanak számára. Harpalus ruíibarbis Redt. - Villányi-hegység: Harsányi-hegy, északi lejtő, talaj csapdával, 1978. V. (L), 1978. VII. (L). A hazai koleopterológiai irodalomban ezt a nevet a megfelelő szinonimika ismeretének hiányában eddig nem használták. Helyette a H. seladon Schaubg. fajnév került be a hazai irodalomba. Ennek első hazai adata Mosonmagyaróvárról származik (Révy, 1943). További két lelőhelyét közölték a Bakonyhegységből: Bodajk, Balatonederics (Tóth, 1973). A H. ruíibarbis Redt. név helyes használatát maga Schauberger állapította meg, aki korábban a H. seladon fajt leírta. Ezt a megállapítást azonban Schauberger nem publikálta, hanem csak megírta levélben. A Horion-nak, aki ausztriai példányok revíziójára kérte meg őt. Horion később ennek megfelelően használta a H. ruíibarbis Redt. nevet és tette a H. seladon Schauberg, fajnevet szinonimmá (Horion, 1941. p. 208-209). A szinonimika megállapítása mellett Horion itt felhívja a figyelmet arra, hogy a H. ruíibarbis Redt. nagyon közel áll a H. brevicollis Sérv. fajhoz. Hogy a további határozásokhoz és a helyes névhasználathoz segítséget nyújtson. Horion megadja a két faj közti különbségeket. Ezt a Janus Panonnius Múzeum anyaga alapján a következőkkel kiegészítem, illetve összefoglalom: H. brevicollis Sérv. : Az előtör szélesebb, oldalszegélyei a hátulsó szögletek előtt összetartóak, nem párhuzamosak, pontozása finomabb. A hátulsó szögleteknél levő lapos benyomódás közepe sekély, nem bemélyedő. A szárnyfedők közterecskéin a pontozás szabálytalanabb, nem rendeződik sorokba. Kevésbé domború, különösen az előtör laposabb. A szárnyfedők szegélye a csúcs közelében kevésbé szélesedik ki, közvetlenül az oldalszegély mellett levő közterecske keskenyebb. A hímvessző csúcsi része rövidebb, egyenes és nem csavarodott. H. ruíibardis Redt: Az előtör megnyúltabb, kevésbé harántos, az oldalszegélyek a hátulsó szögletek előtt párhuzamosakká válnak, nagyon gyengén kikanyarítottak. Az előtör pontozása durvább pontokból áll. A hátulsó szögleteknél levő lapos benyomódás közepe nem sekély, hanem bemélyedő. A szárnyfedők közterecskéin a pontozás sűrűbb és szabályosabb, bizonyos szakaszokon sorokba rendezett. Különösen az előtör domborúbb. A szárnyfedők szegélye a csúcs közelében jobban kiszélesedik, közvetlenül az oldalszegély melletti közterecske szélesebb, mint az előző fajnál. A hímvessző csúcsi része hosszabb és gyengén csavarodott. A most felsorolt adatokon kívül újabban előkerült a Hortobágyi Nemzeti Park területéről 30 példányban (Egyek, det. Ádám László). Ökológiai igényeit tekintve a H. ruíibarbis Redt. eltér a H. brevicollis Serv.-tól, amely országszerte gyakori faj és minden eddigi feldolgozott fénycsapda anyagból tömegben került elő. Az eddigi összelterjedési adataiból az tűnik ki, hogy elkerüli az erősen kontinentális klímájú területeket. Fényre eddig hazánkban nem repült. Harpalus tenebrosus Dej. - Bakony-hegység: Alsópere, 1977. VIII. 19. hg. lámpa (F); Zselic: Pálé, fénycsapda, 1980. IX. 9. Új a Dél-Dunántúl faunájára. A következő lelőhelyeit ismerjük hazánkból az irodalom alapján: Bakony-hegység: Fenyőfő, Herend, Csopak (Tóth, 1973), Simontornya (Pillich, 1914), valamint Budapest, Kalocsa, Debrecen, Sátoraljaújhely, Fertő-tó