Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 24 (1979) (Pécs, 1980)

Természettudományok - Uherkovich Ákos: A Dél- és Nyugat-Dunántúl tűlevelűeken élő nagylepkéi (Lepidoptera)

TŰLEVELŰEKEN ÉLÖ NAGYLEPKÉK 85 Tápnövénye a lue- és jegenyefenyő. A P. capreolaria Den. & Schiff, a nyugati határszélen sem általánosan elterjedt, pl. az Őrség és a Vendvidék területén eddig nem került elő (de előfordulása nagyon valószínű). Az Északborsodi Karszton nem őshonos, hanem feltehetően a Szlovák Érchegységből vándorolt le. 17. Hylaea (Ellopia) íasciaria L. Erdeifenyőn élő faj, amely a Dél- és NyugatDunántúlon szé'es körben elterjedt és helyenként elég gyakori. A Dél-Dunántúlon különösen a Barcsi ösborókásban él nagy tömegben. Az erdeifenyővel együtt többfelé meghonosodott (8/b ábra). 17/a. Hylaea íasciaria ssp. prasinaria Hbn. Az előző faj változata vagy legfeljebb ökológiai alfaja, melyet néhány szerző — tévesen — önálló fajként tárgyal (pl. Forster—Wohlfahrt 1978). Tápnövénye és ökológiai igénye eltér a H. íasciaria L.-től, legalábbis e helyen célszerű külön tárgyalni. Ennek az alfajnak a jegenye- és a lucfenyő a tápnövénye. A hazai adatok nagyobb része az előző taxonra vonatkozik, a ssp. prasinaria Hbn. elterjedési adatait a munkák egy részében nem adták meg külön, így elterjedését csak gyűjteményi példányok alapján tudjuk megállapítani. Ezek szerint előfordul a nyugati és északi határszél lucosainak közelében (Sopron, Bükk hegység, Zempléni-hegység) ; a két taxon közötti átmeneti formák pedig BelsőSomogyban (Mike, Barcsi Ősborókás). 18. Semiothisa signaria Hbn. Első hazai példányát Issekutz L. fogta a Bükkben, a Bálványon (Issekutz 1956). Kovács (1958b) és T

alios (1959) Szentgotthárdról, Rézbányái (1974) Kőszegről, Uherkovich (1978f) Szakonyfaluból, Szalafőről és Szombathelyről említi (8/

с ábra). Lucfenyőn élő faj, mely eddigi adatai alapján a hűvösebb hegyvidéki fenyvesekben (telepítettekben is: Bükk) fordul elő. 19. Semiothisa liturata Cl. Nyugat-Magyarországon általánosan elterjedt és közönséges. A Dél-Dunántúlon az erdeifenyővel együtt mindenütt él, még a Mezőföld peremén is, pl. Simontornyán (8/d ábra). Kiterjedtebb erdeifenyveseinkben egyedszáma nagy (Darány, Barcs-Középrigóc : Uherkovich 1978a). 20. Peribatodes (Boarmia) secundaria Esp. Korábban csak az Északi Középhegységből ismertük (Kovács 1953). A Bükkben és a Zemplénihegységben nem ritka. A Bükkben — idősebb telepített lucosokban — helyenként gyakori, pl. Bükkszentkereszten, Hollóstetőn. Újabban a nyugati határ mentén 3 helyről került elő: Kőszeg (Rézbányai 1974), Szakonyfalu (Uherkovich 1978f), Sopron (fénycsapda). (9/a ábra.) Bár egyes források szerint borókán is él, mégsem tudott szélesebb körben elterjedni. 21. Deileptenia (Boarmia) ribeata Cl. Először Issekutz (1956) említette Pálháza környékéről. Később megfogták a Bükkben (Hollóstető, leg. Gyulai P. és Varga Z., 1973—74), Jósvafőn (leg. Gyulai I.) ; valamint a nyugati határ mentén Kőszegen (Rézbányai 1974) és Szakonyfaluban (Uherkovich 1978f ; 9/a ábra). Az irodalmi adatok szerint lombosfákon is él. Ennek ellenére eddig csak a határmenti hűvös hegyvidéki élőhelyeken találták meg, nyilván ökológiai igényei miatt a melegebb, szárazabb tájak nem felelnek meg számára. 22. Bupalus piniarius L. Széles ökológiai tűréshatárú faj, mely az erdeifenyővel együtt országszerte, így a D'l- és Nyugat-Dunántúlon is elterjedt (9/b ábra). Egyes fenyvesekben — telepítettekben is! — időnként igen nagy számban lép fel, s különösen rossz termőhelyű alföldi erdeifenyvesekben egyre gyakoribb. 23. Panthea coenobita Esp. Kovács (1953a, 1958b) még csak Sopronból ismerteti, Rézbányai (1974) már Kőszegről is. Ronkay L. (szóbeli közlése) szerint a mátraházi fénycsapda is megfogta újabban. A budapesti TTMben l-l - valószínűleg tévesen cédulázott példánya van Gödöllőről és Budapestről. Ujabban az őrség és Vendvidék több pontján fogtuk: Szakonyfalu, Szalafő, Szőce és Magyarszombatfa (Uherkovich 1978f; 9/

с ábra). Lucfenyveseinkben él, helyenként nem ritka. 24. Panolis ílammea Den. & Schiff. Széles ökológiai tűréshatárú faj, amely éppúgy megtalálható a nedves, lápos területek fenyveseiben, mint a száraz déli lejtőkön, pl. karsztbokorerdők helyén telepített erdeifenyvesekben. A Délés Nyugat-Dunántúlon általánosan elterjedt (9/d ábra). Nagyobb, összefüggő fenyvesekben rajzási ideje alatt domináns is lehet (pl. a Barcsi ösborókásban) . Tavasszal az elsőként megjelenő fenyőn élő faj, kedvező körülmények között március közepén kikelhetnek egyes példányai, tömegesen áprilisban rajzik, valamivel az Orthosia-íaj ok után. 25. Lymantria monacha L. A Dél- és Nyugat-Dunántúlon széles körben elterjedt (10/a ábra). Irodalmi adatok szerint fő tápnövénye ugyan az erdeífenyő, de emellett bükköt is fogyaszthat. Az Északi Középhegység monacha-populációi bükkön