Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 23 (1978) (Pécs, 1979)

Néprajztudomány - Cseh István: Társadalomnéprajzi vizsgálatok a szlavóniai magyarok körében

TARSADALOMNÉPRAJZI VIZSGÁLATOK . . . 295 Az adott közösség társadalmi kohéziójának egyik jele, hogy az idegenből érkezőket képes-e, illetve milyen mértékben képes asszimilálni. Hogy vonzóvá és elfogadhatóvá tudja-e tenni magát a számukra. Érdekes, hogy az idegenből vagy akár csak a szomszéd községekből érkezők számára is az itt talált szokás- és értékrend szokatlan volt, beilleszkedésüket megnehezítette. Egy részük ehhez nem is hasonult. Harasztiban mondták: „Anyósom katolikus vót, a Bácskábú gyütt. A viseletét meg a vallását haláláig nem hagyta el, még a beszédjét sem." De még többet árul el a Szentlászlóról Kórógyra került, már idős asszony véleménye: „Szeretöm én az hitömet, de templomba má nem járok. Nagyon borzasztó kevély népek vannak, leszólik a szegényt. A mönyecskék úgy fölőtöznek, hogy borzasztóján. Nagyon kényössek. Aki egy kicsit szögényössebb ruhában van, akkó azt má leszójják." A házassági kapcsolatok alakulása — házasságkötés A századfordulót megelőző és még a közvetlenül követő időszakban is a szlavóniai szigetmagyarság házassági kapcsolatait az endogámia jellemezte. Igyekeztek falun belül házasodni, illetve a négy falu fiataljai egymás között keresték meg életük párját. A visszaemlékezések szerint Kórógyon mindig sok volt a lány. Innét sokan mentek férjhez Lászlóra, de Baranya más falvaiba is. Például Laskó, Daróc, Kopács, Hercegszőlős szintén református magyar falvakba. Legkisebb volt a gyermekszaporulat az egykés Harasztiban. Lányokat a szomszédos református magyar falvakból hoztak a legények. Rétfaluval voltak viszonylag leglazábbak a házassági kapcsolataik, mert a falu „kéz kívül volt" nekik. A párválasztásnál a vallási és nemzetiségi szempontok érvényesültek elsősorban, ami voltaképpen egybeesett az ugyanazon népcsoporthoz, kultúrához („a mi fajtánk"-hoz) tartozás igényével. Nem volt tehát itt szigorúan vett lokális endogámia, amint ezt a kórógyi lányoknak a területből való kiházasodása is jelzi, de mint tendencia érvényesült. Az összeházasodott fiatalok hagyományosan az ifjú férj házában, vagy rokonainál, esetleg a falujában telepedtek le. Legtöbbször a családi házban kaptak helyet, beilleszkedve a családi hierarchiába. Hálókamrájukat a házasulandó fiú még legénykorában felépítette a portán, a többinek a végiben. Az így terebélyesedő nagycsaládot a kiházasulók, a meny-пек vagy z/ő-nek ment fiatalok hagyták csak el. Az utóbbi jobbára akkor fordult elő, ha a menyasszony egyetlen gyermek volt a családjában. A párválasztásban családonként és esetenként különböző, de semmiképpen nem mellőzhető szerep jutott a családfői akaratnak, majd beleegyezésnek, ami többnyire a család anyagi érdekeinek a figyelembe vételével alakult ki. A gazdasági érdek azonban bár jelentős, még sem egyedüli szempont volt a házassági kapcsolatok alakítása során, és inkább a szülők (a család) gondolkodásában kapott nagyobb jelentőséget. Emellett szigorúan mérlegelték a családba majdan bekerülő erkölcsi tulajdonságait, előéletét, dolgosságát stb. Vagyis „mindönkit megszapútak." A leendő frigy erkölcsi és egészségügyi szempontból való tisztaságát közösségi ellenőrzés garantálta. Fiatalkorúakat és három ízignél közelebbi rokonokat általában nem adtak össze. Ezeknek a megszorításoknak leginkább a helybeli lelkész szerezhetett érvényt, mivel a fiatalok a szülői beleegyezés megszerzése után őnála jelentették be házasságkötési szándékukat. Ha abban kivetnivalót talált, nem eskette meg őket. „Tizenöt éves vótam, amikó az én férjem ekezdött én utánam járni. Nahát tizönnyóc éves korunkig nem szabad vót öszeházasonni. És mikor ejütt a tizönnyóc év, akkor azt montuk, mosmár meg kell eskünni. És akkor megjelöntöttük a szüleinknek, hogy mosmár íérhöl akarok meni, nem akarok többet szeretőskönni. Jól van, akor a Hú is m'égjelöntötte és akor együttek kérőbe." A pap még a jegyben járás folyamán bejelentette a gyülekezetnek a házasulandók szándékát és a közösségi ellenőrzés a legteljesebben érvényesülhetett. Ennek ellenére adódtak kivételek is, amelyek különös (rendkívüli) házassági tormákat eredményeztek. Pl. emlékeznek az emberek fiatalkorú árva gyerekek házasságkötésére, amihez gyámhatósági engedély kellett. Erre olyankor került sor, amikor a már serdülő árva fiú (vagy lány) helyzete — nevelőszülő irányítása alá kerülve — egyre lehetetlenebbé vált a családban. Csupán a fiatalok szándékát pedig, ha a körülményeik ezt nem indokolták, a szülői fegyelem és szigor is hatásosan ellensúlyozta. Ugyanis a szülők beleegyezése nélkül az egyház sem adta össze őket. Törvénytelenül élhettek, amiért el is ítélték őket, de házasságot nem köthettek. Feltehetően az utolsó évtizedek keserű tapasztalatainak hatása lappang a következő megnyilatkozásban: „Azelőtt még jobban keresték a szülői beleegyezést. Azelőtt jobban töröttek a szülőkkel." Az unokatestvérek közötti házasságra is régebbi és újabb példák egyaránt előfordultak, ami ismét azt bizonyítja, hogy a szülői elhatározásnak és akaratnak döntő szerepe volt a házassági kap-